2012. október 28., vasárnap

Úton a magasba


 ... Felhők felett ... 


Olyan jó magasra szállni. Messze repülni, ahol senki sem ér utol. Senki. Egyedül vagy a magasba és csak szállsz, s azt érzed, hogy te uralod az egész világot. Bárhová eljuthatsz. Nem hiányzik semmi. Sem a jó sem a rossz, se semmi olyan mi bármerre is eltántorítani az életünk arany közép útjáról.

Hosszú az út bár merre is akarsz menni. Hosszú és kemény. Néha elvesztünk bár apróságot, s fontos dolgot is mi tovább hajtana a repülésünkbe. Ha magasra akarunk szállni, első a felszállás s az elemelkedés. Az, hogy meg tudd milyen elhagyni egy olyan világot, amit eddig nem éreztél magadénak vagy más és más képzetek alkották meg fejedben a szépet, és a jót. Más volt az érték és más az igény. Az elképzelés a jövőről, és az érzésekről melyek a jövőben közrefogják életedet. Amiket úgy hiszel, hogy jobbá és varázslatosabbá teszik jövőkép képzeteid életedről, s létedről a levegőben, amint lebegsz és repülsz az újdonság felé.

Újra felszállt. Újra fel, magasabbra és messzebb. Olyan volt ez az utazás, mint ha egész testét és lényét lehűtötte volna az idő. Mintha visszaszállna az időben. Hideg s egyben forró belül. S az érzés olyan volt mintha aludt volna. 

Kitekintett a repülő ablakán s csak fehérséget látott. De nem is azt a szürke fehéret, hanem az t a gyönyörű tiszta és fenséges szabadság fehéret. Ahol minden olyan egyszerű és egyenlő. Nincsenek árnyalatok, csak egy egész egység.
Mint az újrakezdés és a tisztalappal életet színe lenne. Elhagyva a régit és új köntösbe öltöztetve nézné a világ új és jövőt rengető kérdéses képeit, mely majd életet fonja körös körbe.

Mindig is álmodott erről, tiszta képről, amit már oly sokszor elhatározott s elképzelt és leírt és elmesélt.  De rájött, hogy eme színérzés megalkotásához, lehetetlen egyes egyedül leverni olyan anyagokat, mit magunk soha nem tudunk előállítani, hiába is próbáljuk meg közelíteni, még úgyse, hogy ha van receptünk is hozzá. Soha nem lesz olyan, amit belsőnk elfogadna, s igazán megnyugtatná szemünk s lelkünk.

Vannak olyan színek, mikről rengeteg érzés és pillanat, akár kedves emlék és esemény visszahoz bármit, mit egyszer már átéltünk. Legyen az egy ajándék doboz színe. Az első vacsora gyertyáinak színe. S karácsonyfa csillogása, mi minden évben más és más színben pompázik még akkor is, ha a díszei nem változnak, csak új helyre kerülnek.


Új helyeken mindig új érzések kavarognak bennünk. Lehet kedves befogadó és kellemes. Lehet, hogy rideg és kietlen. Hol kényelmes, hol kellemetlen.  De láthatunk mindent egész más színben és perspektívában akár a karácsonyfadísz, aki minden évben máshonnan tekint az ajándékokra és a család tagjaira.


Család… s kellemesen eltűnődött amint épp szárnyalta át a kontinens északi felét. Rátekintett Zeára, aki épp csodálta a tiszta fehéret. Akinek ábrándjai is jövő fehérjén és a színek megalkotásán kavargott.  Látta amint kezei kissé fehérek és fagyosak, akárcsak olyan, mint a fenn az égbe ahol már a madarak sem repülnek. Hideg és élettelen.  Lassan végig simította kézfejét, s megszorította erősen. Zeza lecsukta szemét majd percekig lehunyt szemekkel tekintett befelé. Vette egy nagy levegőt.


„ A sikerhez nem csak egy út vezethet, mit te vagy bárki elgondol. A siker útja mindig változik. Sosem egyforma s azonos, mi egyfelé vezet.”

Hirtelen elő kutatott egy tollat a táskájából. Keresett egy apró papír darabkát. S gyorsan rá firkantotta, nyomtatott betűkkel.

„SIKERÜL…”

 -  „Te döntesz!…” – mondta, s belenyomta Zea kezébe a cetlit. Összecsukta kezét s összefogta, majd egy forró lehelettel próbálta felmelegíteni.
Zea lecsukta szemét. S másik kezével végig simította az ölében fekvő Zoé bundáját.

[…]

Repültek a pirulák messze, csak úgy hasították a levegőt. A színes apró darabokon meg csillant a fény, s mint ha megkövült drágakövek csiszolatlan fénye árasztotta volna el arcukat. S amint az ékes fényben úszó repülésük után zuhanni kezdtek, Zea is úgy esett össze a köveken.

Csendesen és puhán, mintha csak a szél fújta volna haját, úgy szállt, s simult végig a folyó parton.

Kellemes őszi meleg volt. Még narancs, barna és halovány citrom színekben úszott a horizont. A nap utolsó fényei lágyan megsimították arcát. Az alig lombos fák ágai között a fény megvilágította ragyogó arcát. S hirtelen meleg lett.

Merev karjaival szorította erősen. S hangosan bele kiáltotta, a lehetetlenben sugárzó sárgás őszi fénybe, elseperve az összes megbarnult levelet.

„SIKERÜL… EGYÜTT… MINDEN SIKERÜL”

Az ágy puha volt és kellemes. Minden nyugodt volt és nyugtató. Zea kinyitotta szemét és megpillantotta az ablakban csiripelő apró madarat.
Neki énekelt, neki csiripelt.

„ Ha nehezet akasztottál, s húzza vállad, soha ne tedd le, mert letéve felvenni, újra, sokkal nehezebb, mint ha nyomna egészen a célig, hol a siker vár.”

Felült az ágyban és meredten bámulta az ablakot. Majd odasétált kinyitotta fehér szárnyait, s beleszippantott a levegőbe. Tüdeje megtelt erővel és bátorsággal. Célokkal és újabb elhatározással.


"Életünk (...) egy állandó mozgás a siker és a kudarc között. Tőlünk magunktól függ, hogy döntően a kudarc vagy a siker térfelén mozgunk-e."
/Josef Kirschner/


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése