2011. november 4., péntek

Moszkva

… a fehér s fekete…


Csak ált a hotel liftjében. Nézett maga elé. De néha-néha mégis lopva fel felpillantott a tükörbe.
Kicsit szomorú volt, de mégse olyannyira, hogy egyedül érezze magát. Nem, nem volt egyedül. Együtt voltak. Ő meg a Boldogság. Csak most a Boldogság nem olyan erősen szorította magához, mint szokta. Kicsit szerényebben és gyengéden. Mintha azt szerette volna sugallni, hogy ne bízd el magad, mert én mindig itt vagyok melletted.

Lenne az utcán sétálva, egyedül Moszkvába kicsit olyan hiányos az élet. Gyönyörködsz sok mindenben, de még is olyan, mint ha hiányérzet keringene körülötted. Bár lehet, hogy a túlzott látványos kultúrtömegtől. 

Egyedül volt. Zea ma nem érzete a legjobban magát az aznapi kezelés miatt. Épp a hotel fele igyekezve tekintett fel az égre és meglátott egy repülőt. Leszálláshoz készülődött. Rögvest végigfutott gondolataiban, hogy nem soká ők is fenn ülnek a gépen és a messzi távoli kelet felé veszik útjukat.  De a gondolatok hamar elszálltak.  Kellemes októberi idő volt, de mégis a tél „szagát” érezte a levegőben.  Olyan fagyos, mint most a szívében az üresség.  Csendes, és némán ordít, s a pesszimizmus és a negatívumok királyaként uralkodva egy bárdal állna felette.
Királyi palástja fekete és csillogó bársony. Cilindert visel és keringőt táncol körötte.  Már-már szédítő és émelyítő.  Egy olyan álomba akarja vonszolni ahova csak a gyengék elesettek és gyámoltalanok kertje van. Tele fagyos virágokkal és hideg köddel, mi oly bársonyosan nyugszanak a flórák levelein.
Ott zengett fülébe,…. „ …Je t’aime je t’aime…” olyan kies és nyugtalan zengő bongó hanggal.

Eljön, igen sokszor és gyakran. Szinte minden nap ott lebeg ordítva az üres néma. Kegyetlenség és az igazságtalanság királya a magasban felettünk. Követ mintha valami féle „védelmező arkangyal” lenne.  Néha közelebb és közelebb száll. Azt akarja, hogy érezzük, hogy ott van közel. Hogy nem engedhetjük el a kezét. Mintha olyasféle középkori vaslánccal karunkra s lábunkra csavarodva táncolná velünk a nihilista halálos tangóját fekete rózsaszállal szájában. Bársony fekete palástjáról éjszínű hamvas szirmok szállnának, s tornádó tölcsérként fojtogatna.

De igazán és őszintén néha szép és imádunk benne gyönyörködni. Az egót elvarázsolja és rábír arra hogy ez  nekünk mily fontos, hogy nem tudunk nélküle élni.  De a mese és a varázslat nem igaz és nem valós. Elszáll akár a gondok oly gyorsan és suhanón, ahogy jött. S bár jönnek újjak, néha varázslatosak és mesések s hol kegyetlenek s könnyfakasztók. 
De ez mégsem olyan mese miben a fehér herceg eljön, s megváltja a világot. Mint a szerelem a szeretet, s a tisztaság mintája ként elragad s megment és puha párnák közzé ledob. Itt nekünk kell kihívni a „fehér” királyunkat a fekete bársonypalástos némán ordítós fagyos flaszter ördög ellen.  Mélyről, onnan elhívni és kicsalni hova csak mi juthatunk el. Ahova a kegyetlen Bársonyos soha. Le kell dugni azt a láthatatlan kezet, s megragadni, mit akár az a kártyát lecsapni az asztalra, ki most mindent visz, élőt és holtat.
Bebizonyítani, hogy igen is a Fehér győz, az a király ki bennünk járkál, fel s alá. Éles karjával megcsonkítja a éjfekete bársonypalástot.  Elfújja a fekete szirmokat oly messze ahol az örök fagy az úr, hol a színek királya a fehér, ahova bárki kerül, csak patyolat lehet.

Elragadta az október, a repülő a szag… s a tánc. Nem tudott ellenállni a körötte keringőzőnek s majd vele tangózó néma királynak.  S majd bele szédült. Könnyei potyogtak, de a lendült s a szellő mindig felszárította. Néma lett és elhagyatott. Hiába akarta, hogy az örök fagy királya felizzon benne, a sötét szellő újra és újra elcsitította a vágyat.

Zea kinn feküdt kabátban a balkonon. Nézte az elkövetkező fagy csillagképeit. Látszott rajta hogy lebeg. Fáradt volt. Moszkva, még ha most nem is hideg, de már a dermedtség lett úrrá testén. Csendben s néha súgva énekelt egy aprócska dalt. Szemei üvegesen csillogtak s azokban viszont visszaköszöntek a csillagok az éj nagy sötétjéből. 
Zea csak tovább dúdolt. Lábainál Zoé csendben dorombolt. De a hűvös levegő a kabát alá zavarta.
Moszkva most is csillogott. Csillogott mindkettőjük szemében, a Bátorság s az újra kezdés , az a,… lehet  és mégis  mondatok  zavaros kavalkádja. A zűrös szembeszállás, az igazság és az erő nagy fehér királya.

Karnevál van mindig. Örökké néha fekete s néha fehér, van mikor felbukkannak a színek  s van mikor nem. Néha elszaladnak, s néha visszajönnek.  Szeretnek bújócskázni. Oly őszinték és kedvesek, mint a gyermekek. Szeretik a mesét és az álmot. Varázslat az otthonuk és játék ország a hazájuk. Szeretnek a feketeségbe, az egyszínűségbe megbújni s mikor nem fáznak kidugni egy színes levelet.
S valóban őszintén szeretnek.

Oda ment és meg csókolta Zea dércsípte arcát. S a fülébe súgta,… 

„… szeretlek, s mindig szeretni foglak, veled leszek jóban, s rosszban. Fogom a kezed, ha fáj,… szívemmel szorítom akár fuldokló éjszakán. Köszönöm, hogy vagy és ezerszínű virágként ragyogsz minden nap keblemen.

Kezében szorosan egy pezsgőt szorongatott, melynek nyakára egy csokor ezerszínű virág volt.

„…Koccintasz velem?...”


„A történelem bebizonyította, hogy a legnevezetesebb győztesek rendszerint nyomasztó nehézségekkel kerültek szembe, mielőtt teljes diadalt arattak. Győzelmük titka az, hogy sohasem szegte kedvüket a vereség.”

 /B. C. Forbes/