2011. július 3., vasárnap

Szentpétervár

-Hallod a mesét?-




Olyan érdekes az élet!... Az a tipikus hol ad hol elvesz. Észre se veszed mikor kapod, de azt viszont megérzed mikor elvesz. Keményen mintha megfosztana mindentől ami eddig volt. Amit eddig kaptál. Úgy érzed semmid sincs. Elszállt minden  mi egykor a tied volt. S csak az emlékek maradtak, meg neked, s azok is csak a fejedben lejátszódó képek formájában, és a szíved érzelem dús marcangoló világában.

Gondolj csak bele mi lenne ha máshova születnél volna. Mi lenne veled?! Ugyan az a lélek lenne benned  mint most,
ugyan azt éreznéd mint most.  Ha New Yorkba élnél vagy egy  brazil kisvárosban, de akár lehet Afrika is, vagy a távol kelet.
Valóban  ugyan az lennél mint most, és nem más ember. Másképp cselekednél s tennél mint most?
Hiába vagy az aki vagy, mégis vágysz a változásra mert, mindenki vágyik s vágyakozik örökké.
Ne hazudjunk önmagunknak, örökké jó az ami van. Jó kitöri, széttárni karjaink és csak nézni a világ elé a semmibe, és tudni,hogy igen...  én más is lehetek mint aki vagyok.

Sokszor meghallgatunk egy számot. Lehet, hogy nem mostani, és nem  az aktuális  divatzenének felel meg, de szereted. Meghallgatod egyszer kétszer vagy akár ötször hatszor, és még mindig imádod és ugyan úgy tombolsz rá m int minden alkalommal.
Szereted, mert beléd ég. Benned van velejéig,... tied. Úgy érzed benned van, a belsődig hatol mint az a bizonyos igazi, aki mindent meg tud "teremteni" a lelkednek mire vágysz.

Vannak helyek  amiknek igazi energiája van. Lehet, hogy ezoterikusan valójában nincs energia központja, de te még is úgy érzed hogy a lelkednek igazi energiabomba. Ha  oda érsz és ott vagy, mint ha ujjá születnél. Újra önmagad lehetsz. Hátrahagyod az előző életed és ujjat kezdesz.
Új levegő, új emberek, új impulzusok, és új minden. Az új milyen elcsépelt szó, akár csak a szeretlek vagy a szeretet, amit az évtizedek alatt szétmarcangoltunk s lassan elveszti igazi és fontos jelentősségét. Úgy mint a szeretetre vágyás összes kifejezése. Mily szép a magyar nyelv hogy mennyi szó van, mivel kifejezzük azt mit  igazán érzünk.
Hiába próbáljuk, akkor sem tudjuk igazán kifejezni azt mit szeretnénk mert nem olyan ami lefesti szavakkal ami bennünk van. A szívünkben, lelkünkben,  testünkben, és az egész lényünkben. Akár hogy akarjuk formálni nem tudjuk olyannál alakítani szavaink és cirkalmas körmondatain hogy valóban megfeleljenek annak, azoknak a pillanatnyi érzéseinknek amit  lényünk képviselni próbál, hogy átadja másnak és megossza másokkal.

Nem csak a szavak vannak a világon. Vannak gesztusok és mimikák, amik ugyan úgy meghatározzák életünk és lényünk minden egyes apró-cseprő kis részeit. S néha sokkal fontosabbak és kifejezőbbek mint bármilyen szó vagy mondat. Még akkor is ha  Közép Európa egyik legkülönlegesebb nyelvét beszéljük, és szókincsünket határtalannak érezzük a szeretet és  bármilyen pozitív s negatív érzelmek kifejezésére.

Nincs szó mi elmondja azt hogy mennyire szeretünk vagy támogatunk valakit. Hogy mennyire mellette vagyunk és   igazán ... valóban fogjuk kezét.

Elég egy tekintet. Egy érezés, és minden másabb és valóban közelibb, érzelem teljesebb  hullámot alakít ki s pendít meg mint ha csak egy húr lenne amin a világ össze dallamát s dalát eltudnánk játszani.

Eljön a perc minden nap mikor kiírnád életet. Igen  a fő hős szerepét kiírnád a forgató könyvből, hogy ne legyen benne. Mert lehet könnyebb lenne. Kíváncsi lennél mit szólnak a történet olvasói vagy nézői. De sajnos nem teheted meg, mert te vagy a főhős és senki más. Élned kell amit a forgatókönyvben megírtak neked, vagy írod olyanná amilyenné az érzelmek vagy a racionalitás vált ki belőled. S mikor eljön a hintaszék s a pattogó tűz, büszkén olvashasd el, és mondani tudd hogy igen  együtt írtam az a sorssal.

...

Zoé, kecsesen lépdelt előre, mint ha igazi orosz arisztokrata lenne. Olyan volt a prémes kis bundája mint ha, arany kefével fésülték volna.
Bárki Szentpétervárra érkezik, olyan mint ha egy mesébe találná magát. Nem, nem ez nem Alice csodaországa. Ez más. Olyan amit mindig elképzelünk a karácsonyi estéken.

A város beszippantotta őket. Zeával kézen fogva mentek  a város szívébe. Azon gondolkozott, hogy milenne más ha  itt élne, ha ide születne. Miként élne, s ugyan az lenne mint aki. Minidig benne volt az érzés, a változás iránti vágyakozás. Az, hogy kicsit vagy akár örökre más lehessen mint aki most s eddig volt.

Zea más akart lenni, egy kicsit ő is ki akart bújni az eddigi életéből. És igen, bekövetkezik az a gondolat is mikor, amíg lehet  meg élhesse, átélhesse azt mire vágyi amit eddig  nem tehetett meg. Megtehesse, mert lehet, hogy nem lesz többet alkalma, Soha.

Az út porának lesöprése után, felfedező utat tettek a városba. Szinte úgy vonultak az utcákon mint az igazi arisztokraták, élükön Zoé vezetéséve.
Az első állomás egy különleges kölcsönzőféle, szabászati boltocska volt. Nem volt nagy épp alighogy  három, négy ember elfért benne, mert a hely többi részét a ruhák és a különböző maskarák tették ki.

[Jelen a múltban -1820-30]

Teljesen átszellemültek amint felöltötték a múlt jellegzetes felsőbb rangot tükröző ruhadarabjait. A nagy válogatásban  egészen besötétedett. A város fényei teljes pompában világították meg őket a jelen kor fényeivel, a múltidéző gyönyörűséges sziluettjüket.
Egy kellemes esti kávézás és beszélgetés mellet, program tervezésre került alkalom. Mely során eldőlt, hogy Szentpétervári tartózkodásuk alatt, kívül belül  1820 lesz.

A jelen változásához sokszor a múltidézés ad erőt, hogy újra  boldogabbak lehessünk.

Zea élete megváltozott. Nem olyan volt mint régen. A dolgok mivel meg kell küzdenie nehezebbé és belül sokkal öregebbé tették. Tudtad, hogy Zeának változás kell. Legyen az egy csipetnyi múlt mit sosem éltek meg s csak a történetekben élnek s a régi festményeken hogy milyen is volt akkor.

Zea változását a jövő várakozása alakította. A várakozás sok idő. Néha lehetetlennek tűnő, kibírhatatlan  idő. Minek nem látjuk a végét, s azt sem tudunk mikor is jön el az.
A várakozás alatt sok minden megtörténhet. Lehetünk egy igaz és valós mese főhősei amit ámbár gyermekeknek írtak, még is felnőtteknek szól. Mert a gyermek hiszi a  mese igaz valóját, s mi akik olvassuk csak álmodjuk, hogy ez még igaz lehet, akkor is ha tudjunk, hogy soha nem fog meg történni.

Segített Zeának abban, hogy újra higgye a mesét. Könnyebb legyen  elviselni a belső fájdalmas harcát az életért.

Befogta Zea szemét. Majd lassan teljesen meg fordította szemét lefogva tartva. S a három elhangzása után, a mese  valóság lett. A prém a ruha  a dallam a színek, a Téli palota.

Nem volt szó, s nem is lett volna mi kifejezzen bármit. Elég volta a puha forró könnycsepp és a mosoly. Az ölelés az a simítás az arcon, az a puszi, az a mese ami soha nem jöhetne el, s mesélné el magát, ha nem láthatnák egymást soha többé.



"A természet folyvást gondoskodik az emberi boldogság legfőbb eszközeiről. Figyeld meg, mint nő a gabona, mint fakad a bimbó; haladj ziháló tüdővel az eke mögött; olvass, gondolkodj, szeress, mert ezek a dolgok, amik az embert boldoggá teszik."
/Alekszandr Szergejevics Puskin/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése