2011. június 19., vasárnap

Helsinki


...Részletek; az álomról, az Újról, a Vouge-ról...

Miután Helsinkibe leszállt a gép, Zea kezében Zoéval taxi fogásba kezdet. Az idő borongós volt és esős. Zoé, egyre jobban összeg gömbölyödött ölében és, várta, az eső mentes nyugodt szobát.
Végre a kellemes pihenés és a várva várt nyugalom. Igaz már késő délután volt. Fáradtak és levertek voltak. Zea azonnal zene választásba kezdett, hogy kicsit feldobja a megfáradt és ellustult hangulatot. A fáradtságtól alig vették észre, a frissen hűtött pezsgőt és egy óriási orchidea csokrot. A csokor közepére egy aprócska kártya volt tűzve.
Remélem sikeresen megérkeztetek Helsinkibe. Hiányoznak az együtt töltött percek. Kívánom, az utazásotok úgy teljen, hogy álmaitokat megvalósítjátok. Szeretném híretek minél hamarabb hallani. Ezzel a csokorral kívánok szép estét és kellemes pihenést Helsinkibe.
Szeretettel ölel titeket, Alva”
Alig telt el néhány perc ahogy Zea felolvasta a kis kártyát, azonnal kopogtattak. A pincér betolta a kiskocsit, rajta rengeteg üdítő finomsággal. - „ Alva néni ajándéka...”
Az utolsó kortyokat nyelte Zea a finom pezsgőből, azon tűnődött el mélyen, hogy most mért nincs vele Alva. Kereste a gondolatokat fejében, hogyan mondja el majd neki mi fog történni vele. Milyen új útja van. Amin épp rengeteg nehéz és kegyetlen dologgal kell megküzdenie. Milyen lesz az első alkalom Szentpéterváron. Az első kezelés. Félt de mégis vidám volt.
Reggel Zoé erőteljes mancspofonokkal ébresztgette gazdáját, aki alig akart tudomást venni a reggelről. Arról, hogy vár a város. Kegyetlen kínkeserves mozdulatokkal próbált kimászni a kitűnő matraccal felszerelt ágyból. Csak keserves rekedtes hangján csak azt hajtogatta , hogy - ”kávét,... kávét... most. Egy kávét akarok inni azonnal.... „

Parányi erkélyről kezében Zoéval, figyelte ahogy jön fel a nap. Amint elindulnak az emberek; a mégsem olyan kietlen Helsinkiben. Zea is bebugyolálva magát szaténköntösébe, megsimította Zoé fejecskéjét, majd két kezével szorongatott forró kávéjába szürcsölt.
A reggel mindig valaminek a kezdete. Nem csak egy új napnak, új dolgoknak. Kezdet az életnek. Egy olyan kezdet ami nem az előzőnap folytatása, hanem társ egy betelt oldalnak, hogy a másik oldalt, új lapon, új gondolatokat kezdjünk. Az írás társa az embernek. Segítség a kifejezéshez. Segítség önmagunknak, hogy a milliónyi gond, ( mit mi annak érzünk) levetődhessen egy papírlapra. Kiírhassuk azt amit fáj, még ha nem is egész életünkből s eldugjuk jó mélyre egy fiókba. Vagy megírjuk a szépet, hogy mindig emlékezhessünk rá. Bekeretezzük s kirakjuk a falra, az asztalra. Oda ahol mindig látjuk s eszünk be jutnak a szép emlékek s gondolatok. Azok az emlékek miket szívesen újra átélnénk. Mikből újra és újra erőt meríthetnénk. Hogy sikerüljön mindig fordítani azért, hogy a másik oldalra is kerüljön valami. Legyen bármi, a lényeg, hogy újra erőt adjon, hogy társ lehessen,... hogy folytathassad mit elkezdtél. Ha pontot is raktunk a végére, még akkor is van még két pont, vagy akár egy vessző, mi segít abban hogy újra folytatódhasson aminek kell.
Leült a Helsinki katedrális előtt. Képzeletben felszállt a tetejére. Oda magasra. Onnan akarta csodálni a hideg tengert, a kikötőt. A gondtalan embereket. A dallamok a fülében a tegnapesti zenét játszották újra és újra. Úgy érezte, hogy a katedrális tetejéről egészen haza lát. Látja a házat, az udvart. Látja az embereket akik otthon sétálnak. Akik ugyan úgy teszik most is dolgukat mint bármikor. Egy egyszerű hétköznap. De neki még is különleges volt, mert érezte hogy ez a nap egy új nap. Egy tiszta új oldal a jegyzetfüzetben. Ahova új gondolatok, s érzések kerülnek. Egy új és másabb út. Miben segítenie kell, segíteni Zeának. Meg kell fogja a kezét, mert nem maradhat egyedül.
Zea a boltban vásárolt az estére. Gondolta meglepi barátját és Zoét egy kis finomsággal. A kosárba persze becsúszott egy üveg bor, egy Vogue, s két doboz cigaretta.
Mikor haza ért látta Zea az ágyon ül és a frissen vásárolt Vogoe-ot vagdossa, apró s egyre apróbb darabokra az abból kiválasztott képeket. Felét már a földön szét szórva és a falon díszelegve volt látható. Zea arca fáradt volt. Szeme megfáradt a könnyektől és a sírástól. Kiült arcára a félelem, hogy lehet-e új. Haja kócos volt. Szeme sarkából az erős fekete festékkel csurogtak a könnyek, olyan sebességgel mint mikor az ugráló filmkockák egyre lassulnának. Amint állához értek a cseppek, óriási ólomsúllyal zuhantak a frissen vásárolt Vogue címlapra. Zea egy mélyet szívott, már így is végét járó cigarettájába. Majd mint aki mérget inna, erősen összeráncolt arccal határozott mozdulattal legurította a poharába lévő maradék vöröset.
Tudod hiába mondom magamnak, hogy nem lesz semmi gond. Megpróbálom az arcomra a mosoly virágait ültetni; de hisz ezek még apró pici hajtások, hiába akarom nem fognak virágba borulni...”
Hanyatt vágódott az ágyon. Zea pohara a földre zuhant s megrepedt. Nézte a plafont s meg fogta Zea kezét. Félkezével rágyújtott ő is egy cigarettára.
Fogd meg ezt a ezernyi pici képet, fogd meg és dobd fel. Jó magasra....”
Zea könnyeivel küszködve még, megfogta az erős és határozott geometriai formára vágott Vogue darabokat, majd nagy lendülettel a plafon felé dobta.
Látod így fog belőled eltűnni minden ami mérges, minden ami gonosz, minden olyas dolog, mi csak szenvedést okoz. Ahogy szállnak az apró darabok, ilyen gyorsan száll ki belőled, az mi eddig mardosott...”