2011. május 26., csütörtök

Stockholm

...Reményfények Stockholmba...


Sok minden eltud szállni. Igen nagyon messze. Amiről eddig aszt hittük maradandó. Azt hittük, hogy örökké velünk lesz  s velünk marad.
Hogy olyan lesz mint régen és olyan marad mint volt. Nem változik se pozitív se negatív irányba. Megmarad olyannak  amilyenek megszerettük, olyannak  ahogy belopta magát a szívünkbe.

Kicsit aljas módon. Kiszívott belőlünk mindent miközben azt hittük hogy ez nekünk is jó. Megfelelő.... s mégis boldogok voltunk s vagyunk mindig. Még akkor is fáj.

De elszáll messze. Feltöltötte magát, s minket is. Akkor is ha  el vett mindent. Feltöltött boldogsággal, s szépséggel. Az álmodni se mert élményekkel és érzésekkel.

Mikor elmegy, el száll messze mint azok a gyönyörű színes falevelek ősszel, akkor olyan mintha;  az színes csoda mi egykor valóság volt, már csak álom marad és  fájó lehetetlenség lesz. Olyan, újra elérhetetlen. Azt hisszük nincs tovább és nem  lehet újra színes és vidám.


Meg kell újra küzdeni azzal hogy a  friss új  falevelet mi még zöldül, s éretlennek látszik újra színessé és mámorossá formáljuk. Egy újat; új küzdéssel és akarattal. Mibe beletesszük az előző szépség báját és kecsességét.

A lehetetlennek tűnő feladatban mindig felsejlik ismét újra a remény és a érett valóság. Hogy lehet .... és van esély.

"A lehetetlennek tűnő feladatok, a növekvő reménnyel lehetségessé válnak."

...

Elindult a küzdelem ,... a harc azért hogy új legyen és más. Újra szülessen. A lehetetlenből lehetséges legyen.

Zea szemében Stockholm fényei olyanok voltak mint a csillagok az égen. Csillogtak erősen s élesen. Akár a remény  fényei.
Elkezdődött egy hosszú repülés.... egy  hosszan tartó reményteljes szárnyalás.
Azért  a célért, hogy új legyen. Újra zöld legyen  s színes.


Beültek egy kellemes kávézóba. Elment a pulthoz, hogy érdeklődjön, a környékről és  egy két  útikönyvekben nem említett látnivalóról.
Nem volt igaz sok idő de ezalatt Zea fejében  csak úgy  suhantak s kavarogtak a gondolatok. Hol kávéja hol pedig  cigarettája között járt a szeme, s néha kipillantott az ablakon.


[Zea]

"Éreznem kéne valamit?! ...Olyat mit mikor fáj. ....Úgy igazán.... De nem érzek ilyet... van valami ami mégis más... megváltozott...  nem olyan mint volt... talán ahogy érzek?... mit is érzek? A változás szelét?!
Mi lesz hanem tudom elfogadni a változás folyamatát. Ha nem tudom leküzdeni a lehetetlen akadályt. 
Szállni akarok mint a madár... átrepülni az akadályon s fentről szemlélni a világot. Olyan ... nagyon magasról.... egyedül?!....
Kicsit mar.... olyan fura.... meddig lesz ez így? ..... Ha elmúlik ... akkor... én is?
Elszáll s ha kiszakad fájni fog... ? Úgy érzem  kicsit  kiszív és változom..."

Oda állt Zea mellé. S adott egy puszit a fejére, s megsimította...Leült mellé és átölelte. - " Menni fog... nahh...  kérsz muffint?... gyere, egyél egy kis muffint... Mosolyog... "

Zea arcán egy halvány mosoly jelent meg s annak  lágy gödrébe egy kedves könny csordult....

" Jag älskar dig,.... hoppas..."


"Adj egy esélyt az új napnak. Hagyd, hogy megmutassa neked a célodat, a feladatodat. Tudod, a reggelek éppen erre jók. Értelmet adnak az életnek a sötétség után."
/Dean Ray Koontz/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése