2011. május 19., csütörtök

Malmö

[Elnézést a késlekedésért, de kissé elfoglalt voltam. De bepótolom, és nem marad el semmi...]

-Tükröm, tükröm.... mond meg nékem, ki fáj velem e vidéken?-

Elrabolnak azok a percek , mikor bebújsz és bevacakolod magad jó mélyre. Elbújsz a világ elől, hogy senki se lássa szenvedésed. Legyen a nátha mi ledönt. Legyen egy apró ámbár mégis  erős kiújuló allergia. Akár milyen édes a virágok illata, hervadásukat nem tudjuk megakadályozni. Félelmeink mindig fennállva tobzódnak szívünkben, ott ... igen ott mélyen legbelül. Hogy bármikor elérhet az a  dolog mit nem várnánk.

Az hisszük velünk nem történhet meg, hogy az amit látunk és hallunk, mit a média ad nekünk, csak ott van  meg a filmekbe. A filmekben létezik a csalódás, és az igaz szerelem, és szakítások. A nehéz sorsú lebilincselő és lélek szakasztó műsorok csak a tv-be vannak jelen. Hogy a rák, a hív csak mese, egy rossz álom miből bármikor felébredhetsz és veled nem történhet meg.

A tagadással védekezve  néha jó felvértezni magunk, hogy bízzunk a jóban és a pozitív erőben. Abban hogy van  igenis  igaz szerelem  és a nem megfelelő életvitel legyőzhető. Az ha van akarat és erő  és pozitív energia.... elmúlhat az is mire úgy hisszük nincs ellenszer.

Az ellenszer bennünk van. Bennünk és a barátokban. Legyen egy vagy több, ha kell ott van és segít. Segíti kikeverni az ellenanyagot és  kikúrálni a betegségből, mi legyen valós  vagy lelik amortizáció. Kellenek azok a barátok, akik ha fáj neked, akkor együtt fájják veled mit fájni kell. Ha szükség van, akkor adnak. És hogy ha belülről esz meg az élet és a valós modern nyavalya, melléd álla a tükörben és veled együtt néz szembe avval mit le kell küzdeni. Mert igen is jó, ha nem vagyunk egyedül abban a tükörben még akkor is ha magányosak akarunk lenni  örökké előtte és  elrejteni mindenki elől mit  csak mi láthatunk a tükörben.
...
Az  Öresund híd lábánál állt. Látta a hatalmasságot és az erőt. Olyan volt mint a lehetetlenség szimbóluma. A egy olyan  diadal maradványa, mi azt sugallja, hogy igenis a határok leküzdhetők. Magas volt és kecses. Úgy nyújtózott az égig mintha elérné az Isteni magasságosságot.
Elöntötte szívét az elérhetőség melegsége. A lehetetlen leküzdése. A fény az alagút végén. Vagy az akár, hogy is nevezzük; erő, mi úrrá lesz rajtunk.
Lehet hogy csak a friss levegő teszi vagy a fények. De az is lehetséges hogy a napfény, az mi így felpörget belül és  erőt ad.

Elég késő volt, de Zea a tükör előtt  ült. Csak nézte magát. Nem volt boldog... se szomorú. Egyhangú üres és semmi járta át egész testét. Rég tudta hogy baj van. De sosem merte igazán el hinni magának. Igen azt hitte, mint mindenki hogy ez csak a filmek  csalfa játéka és a média  reális bohóca bábozik vele.
Nem gondolta volna, hogy a sors egyik  suta  és csökött  keze vele játszik a vékony szálakon.

Bement a fürdőbe és meglátta Zea  üres tekintetét. Szinte izzottak a gondolatok amint az ideg pályákon szinaptikus kapcsolat létrejött.
Nem kellet kérdezni,  elég volt  csak a tükörbe figyelni egymás tekintetét.
Zea hangja mély volt és érces, kissé rekedtes. Szinte érezni lehetett a félelmet és az erőt egyben,  a szívós fájdalmat és  a küzdelmet.  "Rák..." - és hangját mintha smirglivel csiszolnák...

Együtt álltak már a tükörbe. S nézték a valóságot... 



"S a változásban reménykedel. Bízol abban, hogy egyszer hamuvá ég a szívekben minden indulat,  a pernye és a keserű füst, mely a szívekben terjeng, eloszlik. Megint napfény hull az emberi tájra. A tenger  kék lesz és a fák gyümölcse illatos. A változás elhozza a békét."
 / Márai Sándor - Füves könyv [173] /

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése