2011. március 15., kedd

Oslo I.

( A Semmi ,... s a hullámok ereje...)


A fjordok varázsa  mindig a tündérek  koboldok manók és  mindenféle lények világába visz  és ragad magával.
A nagy magas hegyek.. és dombok..  néhol még egy  kis  hó is látható. A friss levegő ....  úgy érzed hogy a világ tetején vagy s te uralod... minden a tiéd és senki másé....    egyszer

Egyszer úgy érzed...  nem is egyszer nagyon sokszor. Hogy vagy... vagy és ülsz és bámulsz a semmibe. Üres... és egyre üresebb. Nem érzed hogy szomorú lennél  s azt sem hogy boldog. Vágysz a cselekvésre és  arra, hogy valaki kimozdítson ebből az elviselhetetlen  állapotból amibe  akaratlan módon belezuhantál. Valóban olyan  mint egy óriási zuhanás... egy nagy fekete gödörbe.  Vagy mikor legszebb álmodból arra ébredsz hogy mész a sötét alagútba lépcsőről lépcsőre.... magasabbra és még magasabbra..  fel .. fel... s már azt hiszed hogy az utolsó fokot is elérted,  lépnél... de nincs már több fok. S akkor jössz rá mikor már késő, hogy zuhansz.
S tested megrándul és  megmozdul kezed s lábad. Riadt szemekkel bámulsz a szobába, s lihegsz hogy még "élek".

Rémes napjaid egyre jobban össze szűkülnek. Mint ha egy üres dobozban ülnél és  egyre szűkebb és szűkebb lenne. Ami nem lehetséges, csak egyszerűen te nősz, s egyre csak növekedsz a semmivel.  Eláraszt  és  felfúj mint egy nagy lufit....

Ült a vonaton és csodálta a tájat. De üres volt. Nem volt se csalódása se szomorú hangulata. Nem volt álmos  se mozgékony. Csak volt. Agyában jártak a gondolatok és, hogy mit hogyan tenne és cselekedne, de ereje nem volt és  nem tudott felülkerekedni. Hiába próbálta Zeával való beszélgetéssel oldani, nem ment.  Valóban üres volt.... de ebben a nagy ürességben  mint a porszemek a levegőbe  gondolatai csak úgy cikáztak jobbra s balra. Nem is igazán gondolatok csak foszlányok ,... szavak... mondatok...  apró pici cselekmény képek játszódtak le benne mit meg tett volna, vagy  ámbár mégsem.

 Az út kellemes volt.  De lassan végéhez ért  s megérkeztek Osloba. A nyüzsgő állomás és az emberek sem  rántották ki  a  Semmiből... Testben ott volt és követte Zeát ki már átvette  napi tervük irányítását. A szállást  a kirándulásokat  a találkozókat.

Zóé egész úton  csak az ölébe ült és mindig ott sündörgött körülötte. Szinte megérezte  a Semmi uralmát felette. Úgy   dörzsölte  és  testét gazdájához, mint ha nem is hízelegne... hanem érezné a Semmit és megpróbálná megóvni s így  ő is mesebeli lényként  varázslatos  védő port hintene  a  látszólagos hízelgésével gazdájára.

 A mese gyógyít  meg gyógyít mindent, mondhatnánk.  De nem is a mese s annak  varázslatos ereje gyógyít. Hanem a belé vetett hit, mi a mese által valósul meg és lesz  mégis valóság és nem ábrándos mese.

Szerencséjükre, Zea nagynénje Osloba él. Hallott nagy utazásukról, és nagy örömmel invitálta meg őket magához.  Alva   hihetetlen nagy szeretettel várta őket. Sütött főzött és  mindent csak az ő tiszteletükre.

Még mindig  a Semmi uralta. Leült Alva gyönyörű kanapéjára, nézte a kikötőt, az óriási gyönyörű hajókat... s mosolyt csalt arcára. Az első mosoly a Semmi ajtaja mögött állva.

Álomba szenderült. S álmában bejárta egész Oslot. A város egy eklektikus kulturális bomba. Szobrok a táj és a történelme magával ragadó és  igazán érdekes.
Este volt és  egyedül sétált a városban. S véletlen betévedt egy kedves kis bárba. Fergeteges hangulat volt  színes és vidám  tele  kedves s barátságos emberekkel.  Minden gond elszállt. Elrepült  a Semmi. A mulatság feledtetett mindent.
A sürgés forgásban és a nagy tömegben leült egy asztalhoz.  A helyet körbejárta a szivar a cigaretta és a Brandy illata. Elmélázva amint figyelte a táncot és a zenét, valaki meg koppintotta  vállát. Hátrafordult  s alig hitt szemének,  hogy ismét láthatja egyik legkedvesebb rég elfeledett barátját.
Órákon keresztül meséltek egymásnak. Elmesélte mi járatban vannak és  micsoda nagy utazáson vesznek rész Zeával és  Zoéval. Világot látnak és  mindent összegyűjtenek és  elmentenek. Megismernek új embereket és új kultúrát és értékeket.
S hirtelen félbe szakadt...  s már csak a nevetésre emlékezett....


Kinyitotta szemét  s a nap már  lenyugvóban volt. Alva oda ült mellé  megfogta kezét  .... " látod mily gyönyörű a tenger....  a fény ..  hogyan játszik  a hullámokon. Oly kecses és nyugtató, mit mikor szívedben a szeretet a  felkorbácsolt hullámokat simítja selymesen simára...."  Ránézett Alvára s elmosolyodott...oda húzta magához és  egy puszit adott homlokára.... majd fülébe súgta....

"A hullámokat az számlálja, aki sötétben hallgatja a hullámverést, és nem az, aki látja a tengert."

Alva tekintete megnyugodott. szeme sarkában  a szeretet könnye csillant meg a napfényben. Szíve  mélyen s erősen dobogott.  Zoé oda pattant ölébe s bundájával  megcirógatta  arcát.

A Semmi már elsuhant. Most már csak a csönd volt. A boldog csönd.
A csöndben  eljönnek azok akiket szeretsz, és egy szavadba kerül s ott teremnek. Alva kívánsága teljesült....


"Néha nyitva kell hagynunk az ajtót, engedni, hogy besétáljon rajta a legnagyobb álmunk. Talán egy férfi, vele együtt a szerelem, a boldogság, talán egy jó hír, amitől napjaink máshogyan telnek, talán egy barát, aki visszaadja mindazt, amit eddig az évek eloroztak. Talán besétál az egészség, fölszabadítva testünket a folytonos kíntól. Csak ne felejtsük el nyitva hagyni az ajtót, hisz mind várunk valamire! Mindannyian álmodunk."
/Sarah Garden/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése