2011. március 28., hétfő

Oslo II.

(... Aurora...)


" Akár a köd. Megfoghatatlan .... s örök..."


A történet  nagyon régi és ősi történet, azokból az időkből mikor még igazán nem lehetett minden olyan, mit ahogy igazán álmodhattunk... Mikor minden más  és talán  őszintébb volt hozzánk és mindenhez.
Lehet nem tudtuk azokról a dolgokról amik furmányosán a háttérből  alakították tudtunk nélkül életük...
De talán akkor boldogabbak is voltunk, hogy nem tudtuk mi van a hátunk mögött, alattunk,...
Igazán boldogok amikor nem vette el eszük az ámítás...  a fény.. a csillogó mindenség...
Vagy nekünk igazán ez kell? Az új fényes  és  ámító csillogás... és  jobb  most az a "tudtunk nélkül" hogy kezünkbe tartjuk a gyémántokat és drágaköveket amik úgy szikráznak, nem is látjuk a valódi szépségét....
Kellenek a füllentő  képek  tárgyak, mondatok és gondolatok amik körbevesznek minket, hogy ezáltal érezhessük a bennük rejlő értékeket.  Igen ezek az értékek is hamisak.... hamisak lettek az évek évtizedek évszázadok alatt. Hiúság uralma megátkozott bennünket, még ha nem is mutatjuk vagy  bennük van legbelül... vagy  csak nem tudjuk felismerni hogy a hiúság szürke álruhában  eljön. Igen szürke...akár mennyire színesnek kéne lennie nem az. Elszürkíti minket... a valós oldalunkat  egyszerűen színtelenné váltja kívül s belül...

Ott feküdt  a parton, s a nap már  nem is volt fenn az égen..  a halvány csíkja sem látszódott.
Feküdt a parton a homokba, nézve a csillagokat. Szerette a csillagokat.
A csillagok olyan  fények voltak életébe melyek mindig valami támpontot adtak neki. Úgy hitte míg látja őket  nem téved el, és  segítenek ulticéljának eléréséhez, mit igazán még  maga sem tudott. Segítenek neki abban hogy vezetik  egészé életen át. Reménysugarak, kisajtók  ... de akár lehetnek nagy ajtók is  mik olyan helyekre engednek betekintést mit  nem hitt nem tudott vagy  el sem képzelhetett volna.

Az levegő egyre hűvösebb volt, de   gondolatai úgy váltották egymást mit a nagy filmek meg nem vágott jelenetei.  Percről percre   villantak be képek  a napról  Zoéról s az együtt öltött időről. Zeáról s arról hogy mit is csinálnak együtt, s milyen jó, hogy vele van s nem egyedül. Osloban eltöltött napokról  arról hogy város csodás  és  megunhatatlan.

Aurora borealis varázslatos. Olyan volt számára mint egy  utazás  egy út melyet  a csillagok  készítettek számára. A legfontosabb csillagok akik megkérték Aurora istennőt, hogy vezesse őt....
A fények káprázatosak voltak. Ott ültek a  parton  s a lágy márciusi  éjjeli szellő simogatta őket.
Alva, Zea, Zoé.... s ő.... Most igazán boldognak érezte magát.

Alva elmesélt  egy történetet  aurora borealisról. Mikor kislány volt, akkor  teljesen más volt  a fényük. Másképp  világított és másképp  hullámzott. Nagymamája mindig mesélt neki  Auroráról.
A tiszta fény és a hajnal istennője volt. S olyan káprázatos és  hihetetlen hosszú haja volt  hogy  az egész  földet körbeérte. S néha még meg is botlott a saját hajába.
A hajának  nemvolt színe... olyan volt mint ha üvegből lenne. Ha fény érte mindig más színbe pompázott.
S a mese szerint amit Alva nagymamája  mondott neki. Aurora haja jelenik meg az égen  cikázva és   fényárba úszva, s bevilágítja  egész  sarkkört. Annak tündököl a legszebben  s vezeti  a jó útra ki reményvesztettként  csatangol az éjszakába, s gondolatai sötét vagy  reménytelen szomorú képében.
Megmutatja neki a boldogságot, s felderíti benne  a világ  szépségét, hogy  akár újra, vagy folytathassa  új értelemben életét.

Lassan mai tudásunk szerint mindenre van gyógyszer. Megvannak a megfelelő tabletták kezelések...
arra hogy  akár boldogabbak és  egészségesebbek lehessünk.
Vannak dolgok  amelyekre olyan  gyógyír kell mire ha nem megfelelően állítjuk fel s ismerjük meg az anamnézist, hiába diagnosztizálunk olyat mire  könnyedén megtaláljuk a gyógyító "eszközt"...


"Anamnézisük  megfelelő ismeretéhez, kell az a belső nyugalmi rend ami  a múlt káoszát képes legyen felderíteni , s majd diagnosztizálni, hogy megtudja kezdeni az öngyógyítás legfelsőbb mechanizmusát."


 Hideg volt a homok, de csak ült rendületlenül.... csodálta az aurora borealis szépségét. Úgy érezte ott ül fenn  egy  hűvös felhőn, ami puhán öleli, s közben megfejti  Aurora üzenetét...






2011. március 15., kedd

Oslo I.

( A Semmi ,... s a hullámok ereje...)


A fjordok varázsa  mindig a tündérek  koboldok manók és  mindenféle lények világába visz  és ragad magával.
A nagy magas hegyek.. és dombok..  néhol még egy  kis  hó is látható. A friss levegő ....  úgy érzed hogy a világ tetején vagy s te uralod... minden a tiéd és senki másé....    egyszer

Egyszer úgy érzed...  nem is egyszer nagyon sokszor. Hogy vagy... vagy és ülsz és bámulsz a semmibe. Üres... és egyre üresebb. Nem érzed hogy szomorú lennél  s azt sem hogy boldog. Vágysz a cselekvésre és  arra, hogy valaki kimozdítson ebből az elviselhetetlen  állapotból amibe  akaratlan módon belezuhantál. Valóban olyan  mint egy óriási zuhanás... egy nagy fekete gödörbe.  Vagy mikor legszebb álmodból arra ébredsz hogy mész a sötét alagútba lépcsőről lépcsőre.... magasabbra és még magasabbra..  fel .. fel... s már azt hiszed hogy az utolsó fokot is elérted,  lépnél... de nincs már több fok. S akkor jössz rá mikor már késő, hogy zuhansz.
S tested megrándul és  megmozdul kezed s lábad. Riadt szemekkel bámulsz a szobába, s lihegsz hogy még "élek".

Rémes napjaid egyre jobban össze szűkülnek. Mint ha egy üres dobozban ülnél és  egyre szűkebb és szűkebb lenne. Ami nem lehetséges, csak egyszerűen te nősz, s egyre csak növekedsz a semmivel.  Eláraszt  és  felfúj mint egy nagy lufit....

Ült a vonaton és csodálta a tájat. De üres volt. Nem volt se csalódása se szomorú hangulata. Nem volt álmos  se mozgékony. Csak volt. Agyában jártak a gondolatok és, hogy mit hogyan tenne és cselekedne, de ereje nem volt és  nem tudott felülkerekedni. Hiába próbálta Zeával való beszélgetéssel oldani, nem ment.  Valóban üres volt.... de ebben a nagy ürességben  mint a porszemek a levegőbe  gondolatai csak úgy cikáztak jobbra s balra. Nem is igazán gondolatok csak foszlányok ,... szavak... mondatok...  apró pici cselekmény képek játszódtak le benne mit meg tett volna, vagy  ámbár mégsem.

 Az út kellemes volt.  De lassan végéhez ért  s megérkeztek Osloba. A nyüzsgő állomás és az emberek sem  rántották ki  a  Semmiből... Testben ott volt és követte Zeát ki már átvette  napi tervük irányítását. A szállást  a kirándulásokat  a találkozókat.

Zóé egész úton  csak az ölébe ült és mindig ott sündörgött körülötte. Szinte megérezte  a Semmi uralmát felette. Úgy   dörzsölte  és  testét gazdájához, mint ha nem is hízelegne... hanem érezné a Semmit és megpróbálná megóvni s így  ő is mesebeli lényként  varázslatos  védő port hintene  a  látszólagos hízelgésével gazdájára.

 A mese gyógyít  meg gyógyít mindent, mondhatnánk.  De nem is a mese s annak  varázslatos ereje gyógyít. Hanem a belé vetett hit, mi a mese által valósul meg és lesz  mégis valóság és nem ábrándos mese.

Szerencséjükre, Zea nagynénje Osloba él. Hallott nagy utazásukról, és nagy örömmel invitálta meg őket magához.  Alva   hihetetlen nagy szeretettel várta őket. Sütött főzött és  mindent csak az ő tiszteletükre.

Még mindig  a Semmi uralta. Leült Alva gyönyörű kanapéjára, nézte a kikötőt, az óriási gyönyörű hajókat... s mosolyt csalt arcára. Az első mosoly a Semmi ajtaja mögött állva.

Álomba szenderült. S álmában bejárta egész Oslot. A város egy eklektikus kulturális bomba. Szobrok a táj és a történelme magával ragadó és  igazán érdekes.
Este volt és  egyedül sétált a városban. S véletlen betévedt egy kedves kis bárba. Fergeteges hangulat volt  színes és vidám  tele  kedves s barátságos emberekkel.  Minden gond elszállt. Elrepült  a Semmi. A mulatság feledtetett mindent.
A sürgés forgásban és a nagy tömegben leült egy asztalhoz.  A helyet körbejárta a szivar a cigaretta és a Brandy illata. Elmélázva amint figyelte a táncot és a zenét, valaki meg koppintotta  vállát. Hátrafordult  s alig hitt szemének,  hogy ismét láthatja egyik legkedvesebb rég elfeledett barátját.
Órákon keresztül meséltek egymásnak. Elmesélte mi járatban vannak és  micsoda nagy utazáson vesznek rész Zeával és  Zoéval. Világot látnak és  mindent összegyűjtenek és  elmentenek. Megismernek új embereket és új kultúrát és értékeket.
S hirtelen félbe szakadt...  s már csak a nevetésre emlékezett....


Kinyitotta szemét  s a nap már  lenyugvóban volt. Alva oda ült mellé  megfogta kezét  .... " látod mily gyönyörű a tenger....  a fény ..  hogyan játszik  a hullámokon. Oly kecses és nyugtató, mit mikor szívedben a szeretet a  felkorbácsolt hullámokat simítja selymesen simára...."  Ránézett Alvára s elmosolyodott...oda húzta magához és  egy puszit adott homlokára.... majd fülébe súgta....

"A hullámokat az számlálja, aki sötétben hallgatja a hullámverést, és nem az, aki látja a tengert."

Alva tekintete megnyugodott. szeme sarkában  a szeretet könnye csillant meg a napfényben. Szíve  mélyen s erősen dobogott.  Zoé oda pattant ölébe s bundájával  megcirógatta  arcát.

A Semmi már elsuhant. Most már csak a csönd volt. A boldog csönd.
A csöndben  eljönnek azok akiket szeretsz, és egy szavadba kerül s ott teremnek. Alva kívánsága teljesült....


"Néha nyitva kell hagynunk az ajtót, engedni, hogy besétáljon rajta a legnagyobb álmunk. Talán egy férfi, vele együtt a szerelem, a boldogság, talán egy jó hír, amitől napjaink máshogyan telnek, talán egy barát, aki visszaadja mindazt, amit eddig az évek eloroztak. Talán besétál az egészség, fölszabadítva testünket a folytonos kíntól. Csak ne felejtsük el nyitva hagyni az ajtót, hisz mind várunk valamire! Mindannyian álmodunk."
/Sarah Garden/

2011. március 11., péntek

Szakadatlan kiszakadás...

" Értsd meg azt a valósat mit nem szeretsz, s megkapod azt a valótlant mi igaz lehet..."


(Sur le Fil)

Néha olyan mint ha teljesen más világról jöttél volna. Mint ha rossz időben és rossz helyre születtél volna. Van otthonod de mégsem érzed otthon magad. Sétálsz a  tavaszi nap fényben és hallgatod a dallamot. Azt a keserves fájó dallamot mi egyre jobban arra sarkall, hogy  szabadulnál  abból a börtönből amin nincsenek rácsok. egy aranyketrecbe zárva.... Félelmetes..  hogy a dallamra  lépve egyre jobban dobban a szíved és  fáj  hogy nem lehet olyan az életed és  a te világod mit megálmodtál vagy megálmodnál. Nem tudod átvarázsolni ami van ...


A billentyűk   élesen hasítanak... mélyek és szentimentálisak. Itt a tavasz  és egyre jobban szomorú mégis minden. Szakadatlan kietlenség és  vágyakozás  arra hogy a  valótlant valóságossá  válthasd. olyan időt  alakíts ki a jelenbe mi valóban te vagy és senki más.
Lágy és  friss az érzés de még is keserves mely  a dallamba is egyre jobban tovább sulykol.

 Csak egy pillantás  a túloldalra és  mint ha a föld rezegne egyre jobban és erősebben..   s az ég  rád szakad.

S a romok között   próbálod magadról lesöpörni a menny apró kis szilánkos igaz és kegyetlen valóságát. Nem lehet semmi oly tiszta  mint a bizalom és a meg bocsátó megnyugvás.

Lendülettel élsz és útszéli kövekkel. Táblákkal amik olyan irányokba visznek el  mit nem gondolnál soha. De nincs  útmutató csak ajánlat.  Javaslat, hogy mért tedd és  miért ne azt mit választanál.

 Süt a nap de  a szemed még is könnyezik. Hiába  a frissesség és a megújulás mit hoz magával az természet. Nincs beigazolódott  valódi álom az életedbe mi igazán feltudná szárítani a könnyeket amit  a tavaszi szellő keservesen megárasztott.

A billentyűk hangja egy re élesebb és  erősebb.. kopog ... oly keservesen sír, hogy beléd hatol. Azt súgja  neked légy olyan mint ő. El akarja rabolni azt is ami meg volt  neked. Nem engedi hogy bízz  csak jajongj. Álmaid szét foszlanak, hogy újra összerakhasd. ... azért hogy megtanuld a leckét? hogy okulj újra abból mit elrontottál....?

A húrok elszakadnak.... fogod míg lehet és bízol abban  hogy  ez az egy kicsiny cérnaszál megtart mindent. Mindet mit tudsz hogy  lehetséges... és igen lehetséges...  és meg tarthat az a aprócska szál. De mindhiába ha valaki elvágja,.... szét tépi..... szét szakítja....

Nagyon hangos... hihetetlen  erővel zengi be a körülötted levő űrt az az egy csöppnyi cérna szál. Oly erővel, hogy szétvág és széthasít  minden olyan képet mit azt hittél már kiraktál az elkeveredett és újonnan megtalált darabokból.

Nem lesz az, hogy vissza mehetsz. Már elveszett. Kiszakadva érzed magad onnan  ahol szíved mélyén gyökerezel. De az út mögötted  felégett, s már csak a pernye parázslik sarkadnál.


"Nincs annál rosszabb, mint ha már semmi más nem szeretnél lenni, csak az, ami voltál!"
/Moldova György/

2011. március 6., vasárnap

Bergen II.

Kisütött a nap. Minden friss volt és  tiszta. Olyan reggel volt ez mit a vágyak elérésére teremtettek.
A nap  a reggeli kirándulással  és Bergen egyik látványosságának felfedezésével járt. Ole Bull villájával. A látvány mindenképp elvarázsol és elrabolja képzeletedet  olyan tájra mit nem gondolnál hogy  itt a északon tapasztalnál.

Félelmetes energiái a természetnek, képesek feltölteni az embert. Legyen villám,  vagy napsütés és vad szél. Hangulata megfog és mélyen megragad. Teljesen elrabol, és még is  megtart. A szélsőségek mindig jelen vannak életünkben. legyen az  egészséges életmód  és a kávénk együttes szeretetet. A természeti csodák  imádata, és a  napi cigaretta mennyiség.
Néha megférnek ezek az ellentétek egymásmellet  olykor nem. Hiába is próbáljuk a balanszt megfelelő képpen beállítani.
Személyünk szélsőségei  rettentő mód  meghatározzák életünk és annak mindennapjait. Megpróbáljuk a legjobbat kihozni önmagunkból olyankor is mikor tudjuk nem leszünk önmagunk azáltal ha a világnak a legjobbat mutatjuk.

A séta, a tengerre való csodálatos kilátás... az út és a világ csodáinak varázsa. Igen megtanítanak arra hogy ne rejtsd el azt ami igazán vagy és lehetsz. S ezt ő is megtanulta. Megtanulta, hogy álmodhat akármit, és  nem kell sok  és valóra válhat bármi. Egyre erősebben sütött a nap a tengeren. Olyan fénye volt, hogy  másodperceken belül meg világította a szívét és felmelegítette.
Zea kiált a szikla szélére, kitárta karjait. A gyenge szellő néha néha meglökte testét, s úgy érezte hogy szabadon zuhan  lefele.

A búcsú mindig keserves. Mikor egy  ismeretlen csak a szépségével belopja magát szívünkbe. Átitat olyan  illatokkal, színekkel és  látvánnyal, mit sosem gondoltál volna hogy megkaphatsz csak úgy hogy csodálod a tengert, az utcákat az embereket. Látod a város fényeit  az erkélyről és vadul fúj a friss szél. A cigaretta még mindig ég és  erősebb a kávé illata  mindennél. Elsodorja a rosszat  és az új költözik belénk. Új tervek és  új célok. Ínyencként ízlelhetjük az élet  apró piciny  részleteit. Úgyis hogy azok maradunk kik voltunk  és leszünk örökre.

Az utolsó este sosem  a legszebb. De mindig  a szépre emlékeznek. Kint ültek a kis ablakba. Betakarva takaróval, fél lábat lógatva. Csodálták a kikötő fényeit és a nyüzsgést a rakparton. A kávézóból kellemes zene szólt s mind ketten  dúdolni kezdték. A hold fényes volt és izzott, erős volt és magabiztos. Biztos volt abban hogy  különlegesebb lehet a napnál. Győzni akart a nap felet. Kiakart szabadulni az éjszaka királynője cím alól. Telhetetlen volt s többre vágyott.
Hamis volt,  be akarta csapni önmagát. Ő akart lenni a nap, de nem hitte el, hogy ő nem tud világítani. ....
Becsapta őket is. Elhitette velük hogy ő  az igaz, és az este a ural mindent. S fejet hajtottak neki. Hallgatták az estét s annak csendjét. Hallgatták a lágy zenét, és egy másnak énekelték az éjszakát...
Zoé az ágyba összegömbölyödve  várta a reggelt az utazást. Várta az új várost és az új csodákat. A csendben csak füle  mozdult meg mikor a két öblös borospohár össze ért.

Egészség....  s vár Oslo ...

Hol megfordulsz a világban nem is mindig az a fontos mit láttál s mit tapasztaltál. Sokszor fontosabb az hogy milyen nyomot hagyott benned. és mire gondoltál akkor mikor ott voltál.  Kire gondoltál akkor mikor csak a tájat  csodáltad.  Vagy nézted ahogy  egy  kastély patakja hogyan csordogál.  Leírhatod egy szóval mit láttál.... és elmesélheted egy mosollyal is, hogy  ez a hely újra minket vár. ...