2011. február 13., vasárnap

Montreal


(Kezdeti felfedezés,... Részletek Montrealból)

Lassan ereszkedett a gép. Tisztulni látszott minden. A házak olyanok voltak mint a kis gyufaskatulyák. Minden pici apró és különleges. Olyan volt mint apraja falva. Az idő mégsem volt a legfényesebb. Kissé borús volt és esett az eső. A leszállás közeledett. Mosolyogva és fogva egymás kezét várták az „új életet” melynek küszöbén álltak (repültek).

Az érkezés a Mirabel reptérre történt. Izgatottak voltak. Még annak ellenére is várták hogy meglássák a szilárd talajt rejtő csodákat, hogy szakadt az eső. Ámultak és érezték ez az egy hét lesz a mennyország.

Szállás egy kis utcácskába volt a Parc La Fontaine mellet. A taxi egyből oda is vitte őket.
Az eső mámorító illata és a város fényei csábítóak voltak hogy felfedezzék máris a várost, még úgy is hogy a fárasztó hosszú út kimerítette őket.
A szoba elbűvölő volt. Hangulatos és otthonteremtő. Az ágyba ugrás felért egy igazi vad orgazmussal. Majd minden végtagjukat szét dobva bámulták a plafont. Nem szóltak egy szót sem. Nem is kellet. Igazi öröm és megnyugvás volt ez. Zea az otthonról hozott finom hazai bor után nyúlt. Kinyitották majd kiültek a balkonra és bámulták a park kis részletét és a házakat. Az embereket akik az utcán sétáltak a friss eső mosta utcákon.

A Sherbrooke-i metró megállónál áltak és várták a metrót. Cél a City Hall volt a Champ-de-Mars megállónál.
A városi tanács épülte este hihetetlen látvánnyal tárult eléjük. Mit egy elvarázsolt kastély,... egy mese. Úgy érezték ez nem is a valóság az Addams family-be lenének.
Kezükben a maradék üveg borral leültek a Szent Lőrinc folyó partjára és nézték a tiszta esti eget. Mindketten valakire gondoltak. Arra az emberre akit legjobban maguk mellet szerettek volna tudni. Zea a barátjára akit otthon hagyott és nem tudhatja mikor láthat újra. Lehet egy év lehet kettő. A kaland nem áll meg és megy tovább. Száll akárcsak a gondolatok és meg próbálják megtalálni a lélekhez vezető megnyugvást és békét. S van mikor néha kicsit egyedül kicsit egy baráttal a legjobb. …. „Hiányzik”...

Neki is hiányzott, hiányzott az az ember akit elhozott volna ide az a személy aki a legfontosabb lehetne az életébe akivel megoszthatná az örömöt és a boldogságot. Akár itt Montrealban a City Hall lábánál. Felejthetetlenné varázsolni ezt a pár napot és az elkövetkező, akár egy évet.

A reggel csodálatos volt és napos. A napsugarak beragyogták a szobát. Zoé felpattant az ágyra és odabujt hozzá. Puha kis pofiját oda dörgölte, hogy felébressze gazdáját.


Montreal Bazilika meseszép képe megbabonázza még azt is ki nem hisz a csodákban. Felemelő és különleges spirituális hatásával olyan mély és átszellemült csendet akaszt ránk, mit talán sohasem érezhettük. Szin világa és liturgikus hatása teljesen leroskadszt a padok közzé.

Ott ült csendben és csodálta a magasságot. A színeket és a formákat. Nem tudott gondolkozni. Ült és bámult. Úgy érezte ez most más. Itt most feltöltődhet és azt érezheti hogy újjászülethet. Picit másabb és újabb emberként.

A metró különleges. Nem tudom de van egy olyan kimondhatatlan varázsa. Eltűnünk a föld alatt és mintha az időben egy másik síkra tolódnánk másokkal és teljesen máshol más időben jönnénk fel a felszínre.
A Montreali metró kissé érdekes. A metrót a világ kiállítás miatt készítették 1966-ban. Ez volt ez első olyan metró amely gumikerekeken gurult. A látvány kihagyhatatlan.
Így az idősíkutazás is álombélivé válik.


A nap egyre jobban ereszkedett. Sárgás narancsos színe megvilágította szívüket. Kellemes késő délutáni piknikkel ünnepelték utazásaik első állomását. Nézték a gyönyörű naplementét és csodálták amint minden apró kis sugár végig simítja az összes épületet és tompán megcsillan a faleveleken.

Legyen olyan mire vágysz. Legyen az ki megcsodál. Legyél Te s senki más.”



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése