2015. január 19., hétfő

Peking


...Hallom a fényt, s látom a dallamot… már látom a fényt, s hallom a dallamot...


Reggel volt s nem sütött a nap. Homályos volt a város, de az élet fényt lehelt belé. Az ablakokra, az ajtókra,… az útra és az autókra. A rég elfelejtett épületek koszos homlokzataira. Könnyed és fényes lett hirtelen.  Léptei haladtak, előre erősen és határozottan. Szédítő szabadság uralta testének minden apró rezdülését. Suhantak a magas épületek, s vele együtt a „most igen… végre” álomképe is.
Némely pillanatba az eltöltött percek évekké válnak. Olyan súlyú erőt hordoznak, ami felfoghatatlanná alakítja a képzeletünk és szellemünk vágyait. Legyen az a pillanat nyugodt kellemes vagy rohanó, sebes. Legyen alázatos és hatalmasa, légies vagy szabad. Éveknek érezzük azt, de még is amennyire mély olyannyira vékony, mint a pillangók szárnya.
A vágy mindig ott lebeg s ül vállunkon, mint a gonosz, arra lendítve hajthatatlan gondolatainkat, hogy megfogjuk és elrakjuk örökre.

Táplálni kell a fényt magunkban. Meg kell tanulni vágyainkat értékeinket elfogadni. Elfogadni azt, amit kapunk s beépíteni életünknek abba parányi részébe melyben megtalálhatja helyét és teljesét teszi vágyainkat. Megbecsülni a perceket, amiket kaptunk még akkor is, ha csak éveknek tűnő órák pillanatában foghattjuk meg két kezünkkel.


Peiking kicsit más volt, mint ahol eddig jártak. Akárcsak most azok a percek, amiket éveknek élnek meg. Ez egy más világ, kicsit más emberekkel. Másképp tekintenek, a napra mit meglátnak reggel. Nem ugyan úgy szakítják le minden nap virágát. Máshogy adnak az életre panorámát gondolataik.

Csípős volt az idő s tekintetük homályos. Sietve megkeresték pihenő helyüket a nagyvárosban. Az utazás és a város forgataga kissé lefárasztotta őket. De kétség sem fért hozzá, hogy sétájuk nem maradhat el s az esetét Beihai park fényeiben fogják tölteni.

A fények meg-meg csillantak Zea szemében és egyre nagyobb mosoly jelent meg arcán. Boldog volt!
Nézték a város sárgás színeit, amik tükröződtek a tó vízében.

„Látod a várost?... Olyan leszek én, szilárd és erős! Látod a fényét?...Hallod azokat színeket amik összemosódva megfeszülnek a víz tetején? Amik csak akkor jönnek elő, ha tiszta az idő s nem fúj szél,… mikor este van és sötét.”

Zea lassan előhúzott táskájából egy lámpást. Ez az új és más képe az ég esti fényében. Ez egy másik hely s más gondolatok színtere. Eljött az új a változás,…a változtatás.

„… Ez az ajándékom neked! Gondolt ki a fényt,… higgy a lehetőségekben. Fogadd el ami jön, mert jönnie kell,… most, akkor most, s ne enged el.”

Most jó! Érzem a kezed. Hallom a fényt a szemedben, amit láthatok. S látom a dallamot, amit hallhatok.. Próbálom megragadni, hogy mindig itt legyen velem, de nem teszem, s nem is akarom. Azt szeretném, hogy minden nap minden percében hallhassam a fényt a szemedben, láthassam, a dallamot amint megosztasz velem. Igen,.. ez úgy maradjon velem.
Hallottam mikor sárga volt az ég s vörösbe borult. Kecses volt és erős, mint az a rész, amit ajándékba fogadok, akkor mikor már látom a fényt a szemedben s hallom a dallamot…


Utazás során sokszor csak halljuk a fényt és látjuk a dallamot. Fél szemmel és fél füllel megyünk, így nem tiszta és egész. De eljön az-az évekig tartó pillanatnyi perc mikor már látjuk a fényt, ami nekünk világít és halljuk azt a dallamot ami értünk szól.


Aki elmulasztja a pillanatokat, végül elmulasztja egész életét. Az élet, akár egy pillanat: mulandó; s miért ne élnénk szépen a kicsit, ha abból áll össze az egész?
/Lucius Annaeus Seneca/

2012. október 28., vasárnap

Úton a magasba


 ... Felhők felett ... 


Olyan jó magasra szállni. Messze repülni, ahol senki sem ér utol. Senki. Egyedül vagy a magasba és csak szállsz, s azt érzed, hogy te uralod az egész világot. Bárhová eljuthatsz. Nem hiányzik semmi. Sem a jó sem a rossz, se semmi olyan mi bármerre is eltántorítani az életünk arany közép útjáról.

Hosszú az út bár merre is akarsz menni. Hosszú és kemény. Néha elvesztünk bár apróságot, s fontos dolgot is mi tovább hajtana a repülésünkbe. Ha magasra akarunk szállni, első a felszállás s az elemelkedés. Az, hogy meg tudd milyen elhagyni egy olyan világot, amit eddig nem éreztél magadénak vagy más és más képzetek alkották meg fejedben a szépet, és a jót. Más volt az érték és más az igény. Az elképzelés a jövőről, és az érzésekről melyek a jövőben közrefogják életedet. Amiket úgy hiszel, hogy jobbá és varázslatosabbá teszik jövőkép képzeteid életedről, s létedről a levegőben, amint lebegsz és repülsz az újdonság felé.

Újra felszállt. Újra fel, magasabbra és messzebb. Olyan volt ez az utazás, mint ha egész testét és lényét lehűtötte volna az idő. Mintha visszaszállna az időben. Hideg s egyben forró belül. S az érzés olyan volt mintha aludt volna. 

Kitekintett a repülő ablakán s csak fehérséget látott. De nem is azt a szürke fehéret, hanem az t a gyönyörű tiszta és fenséges szabadság fehéret. Ahol minden olyan egyszerű és egyenlő. Nincsenek árnyalatok, csak egy egész egység.
Mint az újrakezdés és a tisztalappal életet színe lenne. Elhagyva a régit és új köntösbe öltöztetve nézné a világ új és jövőt rengető kérdéses képeit, mely majd életet fonja körös körbe.

Mindig is álmodott erről, tiszta képről, amit már oly sokszor elhatározott s elképzelt és leírt és elmesélt.  De rájött, hogy eme színérzés megalkotásához, lehetetlen egyes egyedül leverni olyan anyagokat, mit magunk soha nem tudunk előállítani, hiába is próbáljuk meg közelíteni, még úgyse, hogy ha van receptünk is hozzá. Soha nem lesz olyan, amit belsőnk elfogadna, s igazán megnyugtatná szemünk s lelkünk.

Vannak olyan színek, mikről rengeteg érzés és pillanat, akár kedves emlék és esemény visszahoz bármit, mit egyszer már átéltünk. Legyen az egy ajándék doboz színe. Az első vacsora gyertyáinak színe. S karácsonyfa csillogása, mi minden évben más és más színben pompázik még akkor is, ha a díszei nem változnak, csak új helyre kerülnek.


Új helyeken mindig új érzések kavarognak bennünk. Lehet kedves befogadó és kellemes. Lehet, hogy rideg és kietlen. Hol kényelmes, hol kellemetlen.  De láthatunk mindent egész más színben és perspektívában akár a karácsonyfadísz, aki minden évben máshonnan tekint az ajándékokra és a család tagjaira.


Család… s kellemesen eltűnődött amint épp szárnyalta át a kontinens északi felét. Rátekintett Zeára, aki épp csodálta a tiszta fehéret. Akinek ábrándjai is jövő fehérjén és a színek megalkotásán kavargott.  Látta amint kezei kissé fehérek és fagyosak, akárcsak olyan, mint a fenn az égbe ahol már a madarak sem repülnek. Hideg és élettelen.  Lassan végig simította kézfejét, s megszorította erősen. Zeza lecsukta szemét majd percekig lehunyt szemekkel tekintett befelé. Vette egy nagy levegőt.


„ A sikerhez nem csak egy út vezethet, mit te vagy bárki elgondol. A siker útja mindig változik. Sosem egyforma s azonos, mi egyfelé vezet.”

Hirtelen elő kutatott egy tollat a táskájából. Keresett egy apró papír darabkát. S gyorsan rá firkantotta, nyomtatott betűkkel.

„SIKERÜL…”

 -  „Te döntesz!…” – mondta, s belenyomta Zea kezébe a cetlit. Összecsukta kezét s összefogta, majd egy forró lehelettel próbálta felmelegíteni.
Zea lecsukta szemét. S másik kezével végig simította az ölében fekvő Zoé bundáját.

[…]

Repültek a pirulák messze, csak úgy hasították a levegőt. A színes apró darabokon meg csillant a fény, s mint ha megkövült drágakövek csiszolatlan fénye árasztotta volna el arcukat. S amint az ékes fényben úszó repülésük után zuhanni kezdtek, Zea is úgy esett össze a köveken.

Csendesen és puhán, mintha csak a szél fújta volna haját, úgy szállt, s simult végig a folyó parton.

Kellemes őszi meleg volt. Még narancs, barna és halovány citrom színekben úszott a horizont. A nap utolsó fényei lágyan megsimították arcát. Az alig lombos fák ágai között a fény megvilágította ragyogó arcát. S hirtelen meleg lett.

Merev karjaival szorította erősen. S hangosan bele kiáltotta, a lehetetlenben sugárzó sárgás őszi fénybe, elseperve az összes megbarnult levelet.

„SIKERÜL… EGYÜTT… MINDEN SIKERÜL”

Az ágy puha volt és kellemes. Minden nyugodt volt és nyugtató. Zea kinyitotta szemét és megpillantotta az ablakban csiripelő apró madarat.
Neki énekelt, neki csiripelt.

„ Ha nehezet akasztottál, s húzza vállad, soha ne tedd le, mert letéve felvenni, újra, sokkal nehezebb, mint ha nyomna egészen a célig, hol a siker vár.”

Felült az ágyban és meredten bámulta az ablakot. Majd odasétált kinyitotta fehér szárnyait, s beleszippantott a levegőbe. Tüdeje megtelt erővel és bátorsággal. Célokkal és újabb elhatározással.


"Életünk (...) egy állandó mozgás a siker és a kudarc között. Tőlünk magunktól függ, hogy döntően a kudarc vagy a siker térfelén mozgunk-e."
/Josef Kirschner/


2011. november 4., péntek

Moszkva

… a fehér s fekete…


Csak ált a hotel liftjében. Nézett maga elé. De néha-néha mégis lopva fel felpillantott a tükörbe.
Kicsit szomorú volt, de mégse olyannyira, hogy egyedül érezze magát. Nem, nem volt egyedül. Együtt voltak. Ő meg a Boldogság. Csak most a Boldogság nem olyan erősen szorította magához, mint szokta. Kicsit szerényebben és gyengéden. Mintha azt szerette volna sugallni, hogy ne bízd el magad, mert én mindig itt vagyok melletted.

Lenne az utcán sétálva, egyedül Moszkvába kicsit olyan hiányos az élet. Gyönyörködsz sok mindenben, de még is olyan, mint ha hiányérzet keringene körülötted. Bár lehet, hogy a túlzott látványos kultúrtömegtől. 

Egyedül volt. Zea ma nem érzete a legjobban magát az aznapi kezelés miatt. Épp a hotel fele igyekezve tekintett fel az égre és meglátott egy repülőt. Leszálláshoz készülődött. Rögvest végigfutott gondolataiban, hogy nem soká ők is fenn ülnek a gépen és a messzi távoli kelet felé veszik útjukat.  De a gondolatok hamar elszálltak.  Kellemes októberi idő volt, de mégis a tél „szagát” érezte a levegőben.  Olyan fagyos, mint most a szívében az üresség.  Csendes, és némán ordít, s a pesszimizmus és a negatívumok királyaként uralkodva egy bárdal állna felette.
Királyi palástja fekete és csillogó bársony. Cilindert visel és keringőt táncol körötte.  Már-már szédítő és émelyítő.  Egy olyan álomba akarja vonszolni ahova csak a gyengék elesettek és gyámoltalanok kertje van. Tele fagyos virágokkal és hideg köddel, mi oly bársonyosan nyugszanak a flórák levelein.
Ott zengett fülébe,…. „ …Je t’aime je t’aime…” olyan kies és nyugtalan zengő bongó hanggal.

Eljön, igen sokszor és gyakran. Szinte minden nap ott lebeg ordítva az üres néma. Kegyetlenség és az igazságtalanság királya a magasban felettünk. Követ mintha valami féle „védelmező arkangyal” lenne.  Néha közelebb és közelebb száll. Azt akarja, hogy érezzük, hogy ott van közel. Hogy nem engedhetjük el a kezét. Mintha olyasféle középkori vaslánccal karunkra s lábunkra csavarodva táncolná velünk a nihilista halálos tangóját fekete rózsaszállal szájában. Bársony fekete palástjáról éjszínű hamvas szirmok szállnának, s tornádó tölcsérként fojtogatna.

De igazán és őszintén néha szép és imádunk benne gyönyörködni. Az egót elvarázsolja és rábír arra hogy ez  nekünk mily fontos, hogy nem tudunk nélküle élni.  De a mese és a varázslat nem igaz és nem valós. Elszáll akár a gondok oly gyorsan és suhanón, ahogy jött. S bár jönnek újjak, néha varázslatosak és mesések s hol kegyetlenek s könnyfakasztók. 
De ez mégsem olyan mese miben a fehér herceg eljön, s megváltja a világot. Mint a szerelem a szeretet, s a tisztaság mintája ként elragad s megment és puha párnák közzé ledob. Itt nekünk kell kihívni a „fehér” királyunkat a fekete bársonypalástos némán ordítós fagyos flaszter ördög ellen.  Mélyről, onnan elhívni és kicsalni hova csak mi juthatunk el. Ahova a kegyetlen Bársonyos soha. Le kell dugni azt a láthatatlan kezet, s megragadni, mit akár az a kártyát lecsapni az asztalra, ki most mindent visz, élőt és holtat.
Bebizonyítani, hogy igen is a Fehér győz, az a király ki bennünk járkál, fel s alá. Éles karjával megcsonkítja a éjfekete bársonypalástot.  Elfújja a fekete szirmokat oly messze ahol az örök fagy az úr, hol a színek királya a fehér, ahova bárki kerül, csak patyolat lehet.

Elragadta az október, a repülő a szag… s a tánc. Nem tudott ellenállni a körötte keringőzőnek s majd vele tangózó néma királynak.  S majd bele szédült. Könnyei potyogtak, de a lendült s a szellő mindig felszárította. Néma lett és elhagyatott. Hiába akarta, hogy az örök fagy királya felizzon benne, a sötét szellő újra és újra elcsitította a vágyat.

Zea kinn feküdt kabátban a balkonon. Nézte az elkövetkező fagy csillagképeit. Látszott rajta hogy lebeg. Fáradt volt. Moszkva, még ha most nem is hideg, de már a dermedtség lett úrrá testén. Csendben s néha súgva énekelt egy aprócska dalt. Szemei üvegesen csillogtak s azokban viszont visszaköszöntek a csillagok az éj nagy sötétjéből. 
Zea csak tovább dúdolt. Lábainál Zoé csendben dorombolt. De a hűvös levegő a kabát alá zavarta.
Moszkva most is csillogott. Csillogott mindkettőjük szemében, a Bátorság s az újra kezdés , az a,… lehet  és mégis  mondatok  zavaros kavalkádja. A zűrös szembeszállás, az igazság és az erő nagy fehér királya.

Karnevál van mindig. Örökké néha fekete s néha fehér, van mikor felbukkannak a színek  s van mikor nem. Néha elszaladnak, s néha visszajönnek.  Szeretnek bújócskázni. Oly őszinték és kedvesek, mint a gyermekek. Szeretik a mesét és az álmot. Varázslat az otthonuk és játék ország a hazájuk. Szeretnek a feketeségbe, az egyszínűségbe megbújni s mikor nem fáznak kidugni egy színes levelet.
S valóban őszintén szeretnek.

Oda ment és meg csókolta Zea dércsípte arcát. S a fülébe súgta,… 

„… szeretlek, s mindig szeretni foglak, veled leszek jóban, s rosszban. Fogom a kezed, ha fáj,… szívemmel szorítom akár fuldokló éjszakán. Köszönöm, hogy vagy és ezerszínű virágként ragyogsz minden nap keblemen.

Kezében szorosan egy pezsgőt szorongatott, melynek nyakára egy csokor ezerszínű virág volt.

„…Koccintasz velem?...”


„A történelem bebizonyította, hogy a legnevezetesebb győztesek rendszerint nyomasztó nehézségekkel kerültek szembe, mielőtt teljes diadalt arattak. Győzelmük titka az, hogy sohasem szegte kedvüket a vereség.”

 /B. C. Forbes/

2011. július 3., vasárnap

Szentpétervár

-Hallod a mesét?-




Olyan érdekes az élet!... Az a tipikus hol ad hol elvesz. Észre se veszed mikor kapod, de azt viszont megérzed mikor elvesz. Keményen mintha megfosztana mindentől ami eddig volt. Amit eddig kaptál. Úgy érzed semmid sincs. Elszállt minden  mi egykor a tied volt. S csak az emlékek maradtak, meg neked, s azok is csak a fejedben lejátszódó képek formájában, és a szíved érzelem dús marcangoló világában.

Gondolj csak bele mi lenne ha máshova születnél volna. Mi lenne veled?! Ugyan az a lélek lenne benned  mint most,
ugyan azt éreznéd mint most.  Ha New Yorkba élnél vagy egy  brazil kisvárosban, de akár lehet Afrika is, vagy a távol kelet.
Valóban  ugyan az lennél mint most, és nem más ember. Másképp cselekednél s tennél mint most?
Hiába vagy az aki vagy, mégis vágysz a változásra mert, mindenki vágyik s vágyakozik örökké.
Ne hazudjunk önmagunknak, örökké jó az ami van. Jó kitöri, széttárni karjaink és csak nézni a világ elé a semmibe, és tudni,hogy igen...  én más is lehetek mint aki vagyok.

Sokszor meghallgatunk egy számot. Lehet, hogy nem mostani, és nem  az aktuális  divatzenének felel meg, de szereted. Meghallgatod egyszer kétszer vagy akár ötször hatszor, és még mindig imádod és ugyan úgy tombolsz rá m int minden alkalommal.
Szereted, mert beléd ég. Benned van velejéig,... tied. Úgy érzed benned van, a belsődig hatol mint az a bizonyos igazi, aki mindent meg tud "teremteni" a lelkednek mire vágysz.

Vannak helyek  amiknek igazi energiája van. Lehet, hogy ezoterikusan valójában nincs energia központja, de te még is úgy érzed hogy a lelkednek igazi energiabomba. Ha  oda érsz és ott vagy, mint ha ujjá születnél. Újra önmagad lehetsz. Hátrahagyod az előző életed és ujjat kezdesz.
Új levegő, új emberek, új impulzusok, és új minden. Az új milyen elcsépelt szó, akár csak a szeretlek vagy a szeretet, amit az évtizedek alatt szétmarcangoltunk s lassan elveszti igazi és fontos jelentősségét. Úgy mint a szeretetre vágyás összes kifejezése. Mily szép a magyar nyelv hogy mennyi szó van, mivel kifejezzük azt mit  igazán érzünk.
Hiába próbáljuk, akkor sem tudjuk igazán kifejezni azt mit szeretnénk mert nem olyan ami lefesti szavakkal ami bennünk van. A szívünkben, lelkünkben,  testünkben, és az egész lényünkben. Akár hogy akarjuk formálni nem tudjuk olyannál alakítani szavaink és cirkalmas körmondatain hogy valóban megfeleljenek annak, azoknak a pillanatnyi érzéseinknek amit  lényünk képviselni próbál, hogy átadja másnak és megossza másokkal.

Nem csak a szavak vannak a világon. Vannak gesztusok és mimikák, amik ugyan úgy meghatározzák életünk és lényünk minden egyes apró-cseprő kis részeit. S néha sokkal fontosabbak és kifejezőbbek mint bármilyen szó vagy mondat. Még akkor is ha  Közép Európa egyik legkülönlegesebb nyelvét beszéljük, és szókincsünket határtalannak érezzük a szeretet és  bármilyen pozitív s negatív érzelmek kifejezésére.

Nincs szó mi elmondja azt hogy mennyire szeretünk vagy támogatunk valakit. Hogy mennyire mellette vagyunk és   igazán ... valóban fogjuk kezét.

Elég egy tekintet. Egy érezés, és minden másabb és valóban közelibb, érzelem teljesebb  hullámot alakít ki s pendít meg mint ha csak egy húr lenne amin a világ össze dallamát s dalát eltudnánk játszani.

Eljön a perc minden nap mikor kiírnád életet. Igen  a fő hős szerepét kiírnád a forgató könyvből, hogy ne legyen benne. Mert lehet könnyebb lenne. Kíváncsi lennél mit szólnak a történet olvasói vagy nézői. De sajnos nem teheted meg, mert te vagy a főhős és senki más. Élned kell amit a forgatókönyvben megírtak neked, vagy írod olyanná amilyenné az érzelmek vagy a racionalitás vált ki belőled. S mikor eljön a hintaszék s a pattogó tűz, büszkén olvashasd el, és mondani tudd hogy igen  együtt írtam az a sorssal.

...

Zoé, kecsesen lépdelt előre, mint ha igazi orosz arisztokrata lenne. Olyan volt a prémes kis bundája mint ha, arany kefével fésülték volna.
Bárki Szentpétervárra érkezik, olyan mint ha egy mesébe találná magát. Nem, nem ez nem Alice csodaországa. Ez más. Olyan amit mindig elképzelünk a karácsonyi estéken.

A város beszippantotta őket. Zeával kézen fogva mentek  a város szívébe. Azon gondolkozott, hogy milenne más ha  itt élne, ha ide születne. Miként élne, s ugyan az lenne mint aki. Minidig benne volt az érzés, a változás iránti vágyakozás. Az, hogy kicsit vagy akár örökre más lehessen mint aki most s eddig volt.

Zea más akart lenni, egy kicsit ő is ki akart bújni az eddigi életéből. És igen, bekövetkezik az a gondolat is mikor, amíg lehet  meg élhesse, átélhesse azt mire vágyi amit eddig  nem tehetett meg. Megtehesse, mert lehet, hogy nem lesz többet alkalma, Soha.

Az út porának lesöprése után, felfedező utat tettek a városba. Szinte úgy vonultak az utcákon mint az igazi arisztokraták, élükön Zoé vezetéséve.
Az első állomás egy különleges kölcsönzőféle, szabászati boltocska volt. Nem volt nagy épp alighogy  három, négy ember elfért benne, mert a hely többi részét a ruhák és a különböző maskarák tették ki.

[Jelen a múltban -1820-30]

Teljesen átszellemültek amint felöltötték a múlt jellegzetes felsőbb rangot tükröző ruhadarabjait. A nagy válogatásban  egészen besötétedett. A város fényei teljes pompában világították meg őket a jelen kor fényeivel, a múltidéző gyönyörűséges sziluettjüket.
Egy kellemes esti kávézás és beszélgetés mellet, program tervezésre került alkalom. Mely során eldőlt, hogy Szentpétervári tartózkodásuk alatt, kívül belül  1820 lesz.

A jelen változásához sokszor a múltidézés ad erőt, hogy újra  boldogabbak lehessünk.

Zea élete megváltozott. Nem olyan volt mint régen. A dolgok mivel meg kell küzdenie nehezebbé és belül sokkal öregebbé tették. Tudtad, hogy Zeának változás kell. Legyen az egy csipetnyi múlt mit sosem éltek meg s csak a történetekben élnek s a régi festményeken hogy milyen is volt akkor.

Zea változását a jövő várakozása alakította. A várakozás sok idő. Néha lehetetlennek tűnő, kibírhatatlan  idő. Minek nem látjuk a végét, s azt sem tudunk mikor is jön el az.
A várakozás alatt sok minden megtörténhet. Lehetünk egy igaz és valós mese főhősei amit ámbár gyermekeknek írtak, még is felnőtteknek szól. Mert a gyermek hiszi a  mese igaz valóját, s mi akik olvassuk csak álmodjuk, hogy ez még igaz lehet, akkor is ha tudjunk, hogy soha nem fog meg történni.

Segített Zeának abban, hogy újra higgye a mesét. Könnyebb legyen  elviselni a belső fájdalmas harcát az életért.

Befogta Zea szemét. Majd lassan teljesen meg fordította szemét lefogva tartva. S a három elhangzása után, a mese  valóság lett. A prém a ruha  a dallam a színek, a Téli palota.

Nem volt szó, s nem is lett volna mi kifejezzen bármit. Elég volta a puha forró könnycsepp és a mosoly. Az ölelés az a simítás az arcon, az a puszi, az a mese ami soha nem jöhetne el, s mesélné el magát, ha nem láthatnák egymást soha többé.



"A természet folyvást gondoskodik az emberi boldogság legfőbb eszközeiről. Figyeld meg, mint nő a gabona, mint fakad a bimbó; haladj ziháló tüdővel az eke mögött; olvass, gondolkodj, szeress, mert ezek a dolgok, amik az embert boldoggá teszik."
/Alekszandr Szergejevics Puskin/

2011. június 19., vasárnap

Helsinki


...Részletek; az álomról, az Újról, a Vouge-ról...

Miután Helsinkibe leszállt a gép, Zea kezében Zoéval taxi fogásba kezdet. Az idő borongós volt és esős. Zoé, egyre jobban összeg gömbölyödött ölében és, várta, az eső mentes nyugodt szobát.
Végre a kellemes pihenés és a várva várt nyugalom. Igaz már késő délután volt. Fáradtak és levertek voltak. Zea azonnal zene választásba kezdett, hogy kicsit feldobja a megfáradt és ellustult hangulatot. A fáradtságtól alig vették észre, a frissen hűtött pezsgőt és egy óriási orchidea csokrot. A csokor közepére egy aprócska kártya volt tűzve.
Remélem sikeresen megérkeztetek Helsinkibe. Hiányoznak az együtt töltött percek. Kívánom, az utazásotok úgy teljen, hogy álmaitokat megvalósítjátok. Szeretném híretek minél hamarabb hallani. Ezzel a csokorral kívánok szép estét és kellemes pihenést Helsinkibe.
Szeretettel ölel titeket, Alva”
Alig telt el néhány perc ahogy Zea felolvasta a kis kártyát, azonnal kopogtattak. A pincér betolta a kiskocsit, rajta rengeteg üdítő finomsággal. - „ Alva néni ajándéka...”
Az utolsó kortyokat nyelte Zea a finom pezsgőből, azon tűnődött el mélyen, hogy most mért nincs vele Alva. Kereste a gondolatokat fejében, hogyan mondja el majd neki mi fog történni vele. Milyen új útja van. Amin épp rengeteg nehéz és kegyetlen dologgal kell megküzdenie. Milyen lesz az első alkalom Szentpéterváron. Az első kezelés. Félt de mégis vidám volt.
Reggel Zoé erőteljes mancspofonokkal ébresztgette gazdáját, aki alig akart tudomást venni a reggelről. Arról, hogy vár a város. Kegyetlen kínkeserves mozdulatokkal próbált kimászni a kitűnő matraccal felszerelt ágyból. Csak keserves rekedtes hangján csak azt hajtogatta , hogy - ”kávét,... kávét... most. Egy kávét akarok inni azonnal.... „

Parányi erkélyről kezében Zoéval, figyelte ahogy jön fel a nap. Amint elindulnak az emberek; a mégsem olyan kietlen Helsinkiben. Zea is bebugyolálva magát szaténköntösébe, megsimította Zoé fejecskéjét, majd két kezével szorongatott forró kávéjába szürcsölt.
A reggel mindig valaminek a kezdete. Nem csak egy új napnak, új dolgoknak. Kezdet az életnek. Egy olyan kezdet ami nem az előzőnap folytatása, hanem társ egy betelt oldalnak, hogy a másik oldalt, új lapon, új gondolatokat kezdjünk. Az írás társa az embernek. Segítség a kifejezéshez. Segítség önmagunknak, hogy a milliónyi gond, ( mit mi annak érzünk) levetődhessen egy papírlapra. Kiírhassuk azt amit fáj, még ha nem is egész életünkből s eldugjuk jó mélyre egy fiókba. Vagy megírjuk a szépet, hogy mindig emlékezhessünk rá. Bekeretezzük s kirakjuk a falra, az asztalra. Oda ahol mindig látjuk s eszünk be jutnak a szép emlékek s gondolatok. Azok az emlékek miket szívesen újra átélnénk. Mikből újra és újra erőt meríthetnénk. Hogy sikerüljön mindig fordítani azért, hogy a másik oldalra is kerüljön valami. Legyen bármi, a lényeg, hogy újra erőt adjon, hogy társ lehessen,... hogy folytathassad mit elkezdtél. Ha pontot is raktunk a végére, még akkor is van még két pont, vagy akár egy vessző, mi segít abban hogy újra folytatódhasson aminek kell.
Leült a Helsinki katedrális előtt. Képzeletben felszállt a tetejére. Oda magasra. Onnan akarta csodálni a hideg tengert, a kikötőt. A gondtalan embereket. A dallamok a fülében a tegnapesti zenét játszották újra és újra. Úgy érezte, hogy a katedrális tetejéről egészen haza lát. Látja a házat, az udvart. Látja az embereket akik otthon sétálnak. Akik ugyan úgy teszik most is dolgukat mint bármikor. Egy egyszerű hétköznap. De neki még is különleges volt, mert érezte hogy ez a nap egy új nap. Egy tiszta új oldal a jegyzetfüzetben. Ahova új gondolatok, s érzések kerülnek. Egy új és másabb út. Miben segítenie kell, segíteni Zeának. Meg kell fogja a kezét, mert nem maradhat egyedül.
Zea a boltban vásárolt az estére. Gondolta meglepi barátját és Zoét egy kis finomsággal. A kosárba persze becsúszott egy üveg bor, egy Vogue, s két doboz cigaretta.
Mikor haza ért látta Zea az ágyon ül és a frissen vásárolt Vogoe-ot vagdossa, apró s egyre apróbb darabokra az abból kiválasztott képeket. Felét már a földön szét szórva és a falon díszelegve volt látható. Zea arca fáradt volt. Szeme megfáradt a könnyektől és a sírástól. Kiült arcára a félelem, hogy lehet-e új. Haja kócos volt. Szeme sarkából az erős fekete festékkel csurogtak a könnyek, olyan sebességgel mint mikor az ugráló filmkockák egyre lassulnának. Amint állához értek a cseppek, óriási ólomsúllyal zuhantak a frissen vásárolt Vogue címlapra. Zea egy mélyet szívott, már így is végét járó cigarettájába. Majd mint aki mérget inna, erősen összeráncolt arccal határozott mozdulattal legurította a poharába lévő maradék vöröset.
Tudod hiába mondom magamnak, hogy nem lesz semmi gond. Megpróbálom az arcomra a mosoly virágait ültetni; de hisz ezek még apró pici hajtások, hiába akarom nem fognak virágba borulni...”
Hanyatt vágódott az ágyon. Zea pohara a földre zuhant s megrepedt. Nézte a plafont s meg fogta Zea kezét. Félkezével rágyújtott ő is egy cigarettára.
Fogd meg ezt a ezernyi pici képet, fogd meg és dobd fel. Jó magasra....”
Zea könnyeivel küszködve még, megfogta az erős és határozott geometriai formára vágott Vogue darabokat, majd nagy lendülettel a plafon felé dobta.
Látod így fog belőled eltűnni minden ami mérges, minden ami gonosz, minden olyas dolog, mi csak szenvedést okoz. Ahogy szállnak az apró darabok, ilyen gyorsan száll ki belőled, az mi eddig mardosott...”

2011. május 26., csütörtök

Stockholm

...Reményfények Stockholmba...


Sok minden eltud szállni. Igen nagyon messze. Amiről eddig aszt hittük maradandó. Azt hittük, hogy örökké velünk lesz  s velünk marad.
Hogy olyan lesz mint régen és olyan marad mint volt. Nem változik se pozitív se negatív irányba. Megmarad olyannak  amilyenek megszerettük, olyannak  ahogy belopta magát a szívünkbe.

Kicsit aljas módon. Kiszívott belőlünk mindent miközben azt hittük hogy ez nekünk is jó. Megfelelő.... s mégis boldogok voltunk s vagyunk mindig. Még akkor is fáj.

De elszáll messze. Feltöltötte magát, s minket is. Akkor is ha  el vett mindent. Feltöltött boldogsággal, s szépséggel. Az álmodni se mert élményekkel és érzésekkel.

Mikor elmegy, el száll messze mint azok a gyönyörű színes falevelek ősszel, akkor olyan mintha;  az színes csoda mi egykor valóság volt, már csak álom marad és  fájó lehetetlenség lesz. Olyan, újra elérhetetlen. Azt hisszük nincs tovább és nem  lehet újra színes és vidám.


Meg kell újra küzdeni azzal hogy a  friss új  falevelet mi még zöldül, s éretlennek látszik újra színessé és mámorossá formáljuk. Egy újat; új küzdéssel és akarattal. Mibe beletesszük az előző szépség báját és kecsességét.

A lehetetlennek tűnő feladatban mindig felsejlik ismét újra a remény és a érett valóság. Hogy lehet .... és van esély.

"A lehetetlennek tűnő feladatok, a növekvő reménnyel lehetségessé válnak."

...

Elindult a küzdelem ,... a harc azért hogy új legyen és más. Újra szülessen. A lehetetlenből lehetséges legyen.

Zea szemében Stockholm fényei olyanok voltak mint a csillagok az égen. Csillogtak erősen s élesen. Akár a remény  fényei.
Elkezdődött egy hosszú repülés.... egy  hosszan tartó reményteljes szárnyalás.
Azért  a célért, hogy új legyen. Újra zöld legyen  s színes.


Beültek egy kellemes kávézóba. Elment a pulthoz, hogy érdeklődjön, a környékről és  egy két  útikönyvekben nem említett látnivalóról.
Nem volt igaz sok idő de ezalatt Zea fejében  csak úgy  suhantak s kavarogtak a gondolatok. Hol kávéja hol pedig  cigarettája között járt a szeme, s néha kipillantott az ablakon.


[Zea]

"Éreznem kéne valamit?! ...Olyat mit mikor fáj. ....Úgy igazán.... De nem érzek ilyet... van valami ami mégis más... megváltozott...  nem olyan mint volt... talán ahogy érzek?... mit is érzek? A változás szelét?!
Mi lesz hanem tudom elfogadni a változás folyamatát. Ha nem tudom leküzdeni a lehetetlen akadályt. 
Szállni akarok mint a madár... átrepülni az akadályon s fentről szemlélni a világot. Olyan ... nagyon magasról.... egyedül?!....
Kicsit mar.... olyan fura.... meddig lesz ez így? ..... Ha elmúlik ... akkor... én is?
Elszáll s ha kiszakad fájni fog... ? Úgy érzem  kicsit  kiszív és változom..."

Oda állt Zea mellé. S adott egy puszit a fejére, s megsimította...Leült mellé és átölelte. - " Menni fog... nahh...  kérsz muffint?... gyere, egyél egy kis muffint... Mosolyog... "

Zea arcán egy halvány mosoly jelent meg s annak  lágy gödrébe egy kedves könny csordult....

" Jag älskar dig,.... hoppas..."


"Adj egy esélyt az új napnak. Hagyd, hogy megmutassa neked a célodat, a feladatodat. Tudod, a reggelek éppen erre jók. Értelmet adnak az életnek a sötétség után."
/Dean Ray Koontz/

2011. május 19., csütörtök

Malmö

[Elnézést a késlekedésért, de kissé elfoglalt voltam. De bepótolom, és nem marad el semmi...]

-Tükröm, tükröm.... mond meg nékem, ki fáj velem e vidéken?-

Elrabolnak azok a percek , mikor bebújsz és bevacakolod magad jó mélyre. Elbújsz a világ elől, hogy senki se lássa szenvedésed. Legyen a nátha mi ledönt. Legyen egy apró ámbár mégis  erős kiújuló allergia. Akár milyen édes a virágok illata, hervadásukat nem tudjuk megakadályozni. Félelmeink mindig fennállva tobzódnak szívünkben, ott ... igen ott mélyen legbelül. Hogy bármikor elérhet az a  dolog mit nem várnánk.

Az hisszük velünk nem történhet meg, hogy az amit látunk és hallunk, mit a média ad nekünk, csak ott van  meg a filmekbe. A filmekben létezik a csalódás, és az igaz szerelem, és szakítások. A nehéz sorsú lebilincselő és lélek szakasztó műsorok csak a tv-be vannak jelen. Hogy a rák, a hív csak mese, egy rossz álom miből bármikor felébredhetsz és veled nem történhet meg.

A tagadással védekezve  néha jó felvértezni magunk, hogy bízzunk a jóban és a pozitív erőben. Abban hogy van  igenis  igaz szerelem  és a nem megfelelő életvitel legyőzhető. Az ha van akarat és erő  és pozitív energia.... elmúlhat az is mire úgy hisszük nincs ellenszer.

Az ellenszer bennünk van. Bennünk és a barátokban. Legyen egy vagy több, ha kell ott van és segít. Segíti kikeverni az ellenanyagot és  kikúrálni a betegségből, mi legyen valós  vagy lelik amortizáció. Kellenek azok a barátok, akik ha fáj neked, akkor együtt fájják veled mit fájni kell. Ha szükség van, akkor adnak. És hogy ha belülről esz meg az élet és a valós modern nyavalya, melléd álla a tükörben és veled együtt néz szembe avval mit le kell küzdeni. Mert igen is jó, ha nem vagyunk egyedül abban a tükörben még akkor is ha magányosak akarunk lenni  örökké előtte és  elrejteni mindenki elől mit  csak mi láthatunk a tükörben.
...
Az  Öresund híd lábánál állt. Látta a hatalmasságot és az erőt. Olyan volt mint a lehetetlenség szimbóluma. A egy olyan  diadal maradványa, mi azt sugallja, hogy igenis a határok leküzdhetők. Magas volt és kecses. Úgy nyújtózott az égig mintha elérné az Isteni magasságosságot.
Elöntötte szívét az elérhetőség melegsége. A lehetetlen leküzdése. A fény az alagút végén. Vagy az akár, hogy is nevezzük; erő, mi úrrá lesz rajtunk.
Lehet hogy csak a friss levegő teszi vagy a fények. De az is lehetséges hogy a napfény, az mi így felpörget belül és  erőt ad.

Elég késő volt, de Zea a tükör előtt  ült. Csak nézte magát. Nem volt boldog... se szomorú. Egyhangú üres és semmi járta át egész testét. Rég tudta hogy baj van. De sosem merte igazán el hinni magának. Igen azt hitte, mint mindenki hogy ez csak a filmek  csalfa játéka és a média  reális bohóca bábozik vele.
Nem gondolta volna, hogy a sors egyik  suta  és csökött  keze vele játszik a vékony szálakon.

Bement a fürdőbe és meglátta Zea  üres tekintetét. Szinte izzottak a gondolatok amint az ideg pályákon szinaptikus kapcsolat létrejött.
Nem kellet kérdezni,  elég volt  csak a tükörbe figyelni egymás tekintetét.
Zea hangja mély volt és érces, kissé rekedtes. Szinte érezni lehetett a félelmet és az erőt egyben,  a szívós fájdalmat és  a küzdelmet.  "Rák..." - és hangját mintha smirglivel csiszolnák...

Együtt álltak már a tükörbe. S nézték a valóságot... 



"S a változásban reménykedel. Bízol abban, hogy egyszer hamuvá ég a szívekben minden indulat,  a pernye és a keserű füst, mely a szívekben terjeng, eloszlik. Megint napfény hull az emberi tájra. A tenger  kék lesz és a fák gyümölcse illatos. A változás elhozza a békét."
 / Márai Sándor - Füves könyv [173] /

2011. április 11., hétfő

Göteborg

<< Mosolykának ajánlva>>


( eltérve a tervektől...)

Az idő szalad és minden egyre rövidebbnek tűnik.  Elmúlnak a vidám és néha  kevésbé vidám percek életünkben. Szaladnak akár a bárányfelhők az égen. De még is  az idővel múlnak  és  kicsinnyé válnak a múlt nagy szomorgásai és  szenvedései és egyenesen arányosan  változnak vele a vidám percek amint vissza tekintünk a múltban történt dolgokra.

Néha  oly furcsa érzés kerülget minket, hogy igen mindent leírnánk. Megörökítenénk. Minden egyes apró piciny gondolatot és  gondolat foszlányt,... hangokat és  ígéretes nagy  életigazságokat megmentsünk magunknak. Gondolva arra hogy életünket  terelő  bójákként  segítik és   lelkesítve  mesés  dallamokat dúdolnak fülünkben hogy IGEN,...  vannak álmok  és vannak csodák... és segítenek ....

(a mosoly[od] mindent megszépít....)

S íly sikert  arató boldogságunkban , világgá kürtölnék azt ami  lehet hogy  nevetségessé tesz minket, de mégis  boldogabbá.
Nem kell más csak egy mosoly  ami  olyanná varázsolhatja  reggeleinket, hogy elfeledjük mind a tegnap lázadó fájdalmait.
Egy mosoly, mit néha olyas valakitől kapunk kinek  ezer és ezer mosolyra lenne szüksége, és mégis ő ad nekünk egyet az övéből. Úgy látszik mintha neki nem lenne elég vagy csak csekély, de mégis neki van a legtöbb a világon. Kifogyhatatlan és örök, .... ez  az egy... ámbár óriási  csillogó mosoly.

(szerezz egy mosolyt... akinek számít)

Elmentek Zeával Liseberg-be. Hogy szerezzenek egy kis vidámságot  megfáradt  utuk során. Újra gyermekek lehettek  akár csak pár órára, de  mégis úgy érezhették, hogy gyermeki vágyaik újra teljesülhetnek.

Fenn ült a magasba. Lábát csak lógatta s meredt erősen a földre. A napokban a honvágy  s a család  hiánya, jobban és jobban facsarta szívét....
A gépezet elindult és  egyre magasabbra repítette. Most már a kilátásba gyönyörködött.  Érezte  a szabadságot és a lehetetlen jövőt amint a szél  beletúrt hajába s a nap meg  világította arcát.
Egyre gyorsuló forgásban, körről-körre vissza suhant a múltba. Megváltozott minden. A színek az emberek a ruhák  s az egész város.
Az előtte suhanó székben megpillantott valakit. Nem tudta ki az nem is ismerte. Hiába is tudta volna a  szédítő magasság  és a körforgás egyre inkább émelyítővé vált. Bár próbálta  tartani magát...
Ebben a suhanó hintában mégis  valami érdekes volt, ...és annak pillanatnyi tulajdonosa még különlegesebb is.
Olyan volt  mit egy angyal. Igaz szárnyai nem voltak,  úgy ahogy cipőcskéi sem.... és semmi olyas mire  illeszkedtek volna ezek a pipellők....
Varázslatos volt, ... de a suhanás egyre jobban elmosta  személye  kilétét.

De a körök  apránként lassultak .... s az ábránd feledésbe merült.  S a körhinta megállt.
Gondolatait  gyorsan elhessegetve az angyalról ...  meggyőzve önmagát hogy csak álomvolt <a szédítő magasságból, gondosan ügyelve arra vissza szerezze  egyensúlyát>
Homályos tekintete egyre  tisztult  s megpillantotta a nem rég előtte suhanó hintaszéket.... s valóban nem volt ott ..... ott....  se pipő ... se...
Tekintetét  egyre feljebb emelte s a kedves kis derék és  az aranyos vállak után megpillantotta ... " ... az angyal????...."
S a kedves kis leány  aki alig volt  négy esztendős, határozott mozdulattal  huppant  édesapja karjaiba. A szél  meglobbantotta  aranysárga  angyali loknis hajacskáját.
Majd visszanézett és  egy  nevető mosollyal  s integetve  elköszönt tőle....


(üzenet... a görbe vonal mi egyenesbe hoz mindent....)

Göteborg este  csodás...  A város fényei szemkápráztatóak...
Zea kissé elvolt szontyolodva. Szerette volna az egész családot összehozni  újra. Egy helyen  egy nagy  vidám ünnepléssel, történetek mesélésével, vidámsággal és sok sok önfeledt  kacajjal.
De csak ült kissé összegömbölyödve az ablakba  s csodálta  Göteborg  fényeit...
Csendben kortyolgatta  különleges svéd borát.

Fürdés közben  még mindig a körhinta járt  eszébe. S akárhányszor újra és újra végig pörgette a képeket  mindig  elmosolyodott.
Végül meg törölte arcát a törölközővel, mintha letörölné a  lefelé görbülő vonalakat.... S belenézett a tükörbe, de a pára  elhomályosított mindent. Puha ujjaival  megtörve a  fürdőszoba csendjét, három kis vonallal üzenetet rajzolt.

Lefekve az ágyba  boldog volt. Boldog, mert kapott egy mosolyt  egy  boldog pillantást. Egy olyan boldog pillantást mi egész napját meghatározta.

Zea fürdés után a ismét bepárásodott  tükrön azt érezte, hogy az a valós homály jelent meg, mit  most is érzett szívében.
Majd,  a gőz egyre jobban kirajzolta a neki szánt üzenetet....

".... =)..... ma találkoztam egy angyallal, ki erőt adott nekem. Mosolyával vidámmá varázsolta napom. Ez a mosoly varázsolja szívedbe a békét, hogy legyen boldog éjszakád, s másnap  vidámabb napod...."

2011. március 28., hétfő

Oslo II.

(... Aurora...)


" Akár a köd. Megfoghatatlan .... s örök..."


A történet  nagyon régi és ősi történet, azokból az időkből mikor még igazán nem lehetett minden olyan, mit ahogy igazán álmodhattunk... Mikor minden más  és talán  őszintébb volt hozzánk és mindenhez.
Lehet nem tudtuk azokról a dolgokról amik furmányosán a háttérből  alakították tudtunk nélkül életük...
De talán akkor boldogabbak is voltunk, hogy nem tudtuk mi van a hátunk mögött, alattunk,...
Igazán boldogok amikor nem vette el eszük az ámítás...  a fény.. a csillogó mindenség...
Vagy nekünk igazán ez kell? Az új fényes  és  ámító csillogás... és  jobb  most az a "tudtunk nélkül" hogy kezünkbe tartjuk a gyémántokat és drágaköveket amik úgy szikráznak, nem is látjuk a valódi szépségét....
Kellenek a füllentő  képek  tárgyak, mondatok és gondolatok amik körbevesznek minket, hogy ezáltal érezhessük a bennük rejlő értékeket.  Igen ezek az értékek is hamisak.... hamisak lettek az évek évtizedek évszázadok alatt. Hiúság uralma megátkozott bennünket, még ha nem is mutatjuk vagy  bennük van legbelül... vagy  csak nem tudjuk felismerni hogy a hiúság szürke álruhában  eljön. Igen szürke...akár mennyire színesnek kéne lennie nem az. Elszürkíti minket... a valós oldalunkat  egyszerűen színtelenné váltja kívül s belül...

Ott feküdt  a parton, s a nap már  nem is volt fenn az égen..  a halvány csíkja sem látszódott.
Feküdt a parton a homokba, nézve a csillagokat. Szerette a csillagokat.
A csillagok olyan  fények voltak életébe melyek mindig valami támpontot adtak neki. Úgy hitte míg látja őket  nem téved el, és  segítenek ulticéljának eléréséhez, mit igazán még  maga sem tudott. Segítenek neki abban hogy vezetik  egészé életen át. Reménysugarak, kisajtók  ... de akár lehetnek nagy ajtók is  mik olyan helyekre engednek betekintést mit  nem hitt nem tudott vagy  el sem képzelhetett volna.

Az levegő egyre hűvösebb volt, de   gondolatai úgy váltották egymást mit a nagy filmek meg nem vágott jelenetei.  Percről percre   villantak be képek  a napról  Zoéról s az együtt öltött időről. Zeáról s arról hogy mit is csinálnak együtt, s milyen jó, hogy vele van s nem egyedül. Osloban eltöltött napokról  arról hogy város csodás  és  megunhatatlan.

Aurora borealis varázslatos. Olyan volt számára mint egy  utazás  egy út melyet  a csillagok  készítettek számára. A legfontosabb csillagok akik megkérték Aurora istennőt, hogy vezesse őt....
A fények káprázatosak voltak. Ott ültek a  parton  s a lágy márciusi  éjjeli szellő simogatta őket.
Alva, Zea, Zoé.... s ő.... Most igazán boldognak érezte magát.

Alva elmesélt  egy történetet  aurora borealisról. Mikor kislány volt, akkor  teljesen más volt  a fényük. Másképp  világított és másképp  hullámzott. Nagymamája mindig mesélt neki  Auroráról.
A tiszta fény és a hajnal istennője volt. S olyan káprázatos és  hihetetlen hosszú haja volt  hogy  az egész  földet körbeérte. S néha még meg is botlott a saját hajába.
A hajának  nemvolt színe... olyan volt mint ha üvegből lenne. Ha fény érte mindig más színbe pompázott.
S a mese szerint amit Alva nagymamája  mondott neki. Aurora haja jelenik meg az égen  cikázva és   fényárba úszva, s bevilágítja  egész  sarkkört. Annak tündököl a legszebben  s vezeti  a jó útra ki reményvesztettként  csatangol az éjszakába, s gondolatai sötét vagy  reménytelen szomorú képében.
Megmutatja neki a boldogságot, s felderíti benne  a világ  szépségét, hogy  akár újra, vagy folytathassa  új értelemben életét.

Lassan mai tudásunk szerint mindenre van gyógyszer. Megvannak a megfelelő tabletták kezelések...
arra hogy  akár boldogabbak és  egészségesebbek lehessünk.
Vannak dolgok  amelyekre olyan  gyógyír kell mire ha nem megfelelően állítjuk fel s ismerjük meg az anamnézist, hiába diagnosztizálunk olyat mire  könnyedén megtaláljuk a gyógyító "eszközt"...


"Anamnézisük  megfelelő ismeretéhez, kell az a belső nyugalmi rend ami  a múlt káoszát képes legyen felderíteni , s majd diagnosztizálni, hogy megtudja kezdeni az öngyógyítás legfelsőbb mechanizmusát."


 Hideg volt a homok, de csak ült rendületlenül.... csodálta az aurora borealis szépségét. Úgy érezte ott ül fenn  egy  hűvös felhőn, ami puhán öleli, s közben megfejti  Aurora üzenetét...






2011. március 15., kedd

Oslo I.

( A Semmi ,... s a hullámok ereje...)


A fjordok varázsa  mindig a tündérek  koboldok manók és  mindenféle lények világába visz  és ragad magával.
A nagy magas hegyek.. és dombok..  néhol még egy  kis  hó is látható. A friss levegő ....  úgy érzed hogy a világ tetején vagy s te uralod... minden a tiéd és senki másé....    egyszer

Egyszer úgy érzed...  nem is egyszer nagyon sokszor. Hogy vagy... vagy és ülsz és bámulsz a semmibe. Üres... és egyre üresebb. Nem érzed hogy szomorú lennél  s azt sem hogy boldog. Vágysz a cselekvésre és  arra, hogy valaki kimozdítson ebből az elviselhetetlen  állapotból amibe  akaratlan módon belezuhantál. Valóban olyan  mint egy óriási zuhanás... egy nagy fekete gödörbe.  Vagy mikor legszebb álmodból arra ébredsz hogy mész a sötét alagútba lépcsőről lépcsőre.... magasabbra és még magasabbra..  fel .. fel... s már azt hiszed hogy az utolsó fokot is elérted,  lépnél... de nincs már több fok. S akkor jössz rá mikor már késő, hogy zuhansz.
S tested megrándul és  megmozdul kezed s lábad. Riadt szemekkel bámulsz a szobába, s lihegsz hogy még "élek".

Rémes napjaid egyre jobban össze szűkülnek. Mint ha egy üres dobozban ülnél és  egyre szűkebb és szűkebb lenne. Ami nem lehetséges, csak egyszerűen te nősz, s egyre csak növekedsz a semmivel.  Eláraszt  és  felfúj mint egy nagy lufit....

Ült a vonaton és csodálta a tájat. De üres volt. Nem volt se csalódása se szomorú hangulata. Nem volt álmos  se mozgékony. Csak volt. Agyában jártak a gondolatok és, hogy mit hogyan tenne és cselekedne, de ereje nem volt és  nem tudott felülkerekedni. Hiába próbálta Zeával való beszélgetéssel oldani, nem ment.  Valóban üres volt.... de ebben a nagy ürességben  mint a porszemek a levegőbe  gondolatai csak úgy cikáztak jobbra s balra. Nem is igazán gondolatok csak foszlányok ,... szavak... mondatok...  apró pici cselekmény képek játszódtak le benne mit meg tett volna, vagy  ámbár mégsem.

 Az út kellemes volt.  De lassan végéhez ért  s megérkeztek Osloba. A nyüzsgő állomás és az emberek sem  rántották ki  a  Semmiből... Testben ott volt és követte Zeát ki már átvette  napi tervük irányítását. A szállást  a kirándulásokat  a találkozókat.

Zóé egész úton  csak az ölébe ült és mindig ott sündörgött körülötte. Szinte megérezte  a Semmi uralmát felette. Úgy   dörzsölte  és  testét gazdájához, mint ha nem is hízelegne... hanem érezné a Semmit és megpróbálná megóvni s így  ő is mesebeli lényként  varázslatos  védő port hintene  a  látszólagos hízelgésével gazdájára.

 A mese gyógyít  meg gyógyít mindent, mondhatnánk.  De nem is a mese s annak  varázslatos ereje gyógyít. Hanem a belé vetett hit, mi a mese által valósul meg és lesz  mégis valóság és nem ábrándos mese.

Szerencséjükre, Zea nagynénje Osloba él. Hallott nagy utazásukról, és nagy örömmel invitálta meg őket magához.  Alva   hihetetlen nagy szeretettel várta őket. Sütött főzött és  mindent csak az ő tiszteletükre.

Még mindig  a Semmi uralta. Leült Alva gyönyörű kanapéjára, nézte a kikötőt, az óriási gyönyörű hajókat... s mosolyt csalt arcára. Az első mosoly a Semmi ajtaja mögött állva.

Álomba szenderült. S álmában bejárta egész Oslot. A város egy eklektikus kulturális bomba. Szobrok a táj és a történelme magával ragadó és  igazán érdekes.
Este volt és  egyedül sétált a városban. S véletlen betévedt egy kedves kis bárba. Fergeteges hangulat volt  színes és vidám  tele  kedves s barátságos emberekkel.  Minden gond elszállt. Elrepült  a Semmi. A mulatság feledtetett mindent.
A sürgés forgásban és a nagy tömegben leült egy asztalhoz.  A helyet körbejárta a szivar a cigaretta és a Brandy illata. Elmélázva amint figyelte a táncot és a zenét, valaki meg koppintotta  vállát. Hátrafordult  s alig hitt szemének,  hogy ismét láthatja egyik legkedvesebb rég elfeledett barátját.
Órákon keresztül meséltek egymásnak. Elmesélte mi járatban vannak és  micsoda nagy utazáson vesznek rész Zeával és  Zoéval. Világot látnak és  mindent összegyűjtenek és  elmentenek. Megismernek új embereket és új kultúrát és értékeket.
S hirtelen félbe szakadt...  s már csak a nevetésre emlékezett....


Kinyitotta szemét  s a nap már  lenyugvóban volt. Alva oda ült mellé  megfogta kezét  .... " látod mily gyönyörű a tenger....  a fény ..  hogyan játszik  a hullámokon. Oly kecses és nyugtató, mit mikor szívedben a szeretet a  felkorbácsolt hullámokat simítja selymesen simára...."  Ránézett Alvára s elmosolyodott...oda húzta magához és  egy puszit adott homlokára.... majd fülébe súgta....

"A hullámokat az számlálja, aki sötétben hallgatja a hullámverést, és nem az, aki látja a tengert."

Alva tekintete megnyugodott. szeme sarkában  a szeretet könnye csillant meg a napfényben. Szíve  mélyen s erősen dobogott.  Zoé oda pattant ölébe s bundájával  megcirógatta  arcát.

A Semmi már elsuhant. Most már csak a csönd volt. A boldog csönd.
A csöndben  eljönnek azok akiket szeretsz, és egy szavadba kerül s ott teremnek. Alva kívánsága teljesült....


"Néha nyitva kell hagynunk az ajtót, engedni, hogy besétáljon rajta a legnagyobb álmunk. Talán egy férfi, vele együtt a szerelem, a boldogság, talán egy jó hír, amitől napjaink máshogyan telnek, talán egy barát, aki visszaadja mindazt, amit eddig az évek eloroztak. Talán besétál az egészség, fölszabadítva testünket a folytonos kíntól. Csak ne felejtsük el nyitva hagyni az ajtót, hisz mind várunk valamire! Mindannyian álmodunk."
/Sarah Garden/